A szülőség valahol a párkapcsolatoknál kezdődik

Ezt találtam az egyik közösségi portál üzenőfalán...

Köszönet érte, igazi referencia, örülök neki.

Olvashatóan a jobb oldali szöveg (Ide másolom, mert a nagyobb méretű kép nem fér el a blogon.)

"Október elején az Apáczai ÁMK gimnazistái Pesti Tímea zalaegerszegi szakpszichológussal beszélgettek a párkapcsolatokról, különösen az ő korosztályukat érintő problémákról. Tímea kedves, közvetlen stílusával és tanulságos mondataival magával ragadott mindenkit, nagy sikert aratott. Azóta sokan megkerestek minket azzal a kéréssel, hogy hívjuk meg őt újra, nagyobb közönség számára. A kívánságnak eleget tettünk...

Szeretettel várunk minden érdeklődőt!"

Néhány gyors, kedvcsináló gondolat:

A szülővé válást valahol meg kellene előznie a párkapcsolat (ki)alakulásának, legalább egyetlen, meghatározó párkapcsolat kialakításának.

Az is igazán remek, ha a gyermek szerető és őt váró szülei körébe érkezik. Már eddig is volt vagy kilenc hónapja arra, hogy felforgassa ne csak a leendő anyu és apu, de a nagyszülők és a barátok életét is. Ám a nagyja csak eztán indul...

A születés. Már nem pár a pár? Hogy van ez? Anyu és a baba lesznek egy pár? Hogy fér ebbe bele apa? A baba "helyet csinál" magának a családban? A baba érkezése szülővé teszi a pár női és férfi tagját. Aztán persze jön a tanulás, a sokáig tartó szülői szerepek tanulása...

De mi lesz a gyermek születését követően a párral? Igaz, hogy ettől a pillanattól már nem lehet férfiról és nőről beszélni? Ettől a pillanattól csak a gyerek és az ő igényei léteznek? Jól van ez így?

Biztosan jól van ez így? Semmi szex?!

Kétségtelen, a csecsemő szinte "életképtelenül" érkezik meg a világba. Szinte semmit sem képes egyedül végezni, ami a saját fenntartásához szükséges. Az anyai gondoskodás nélkül nem éli túl életének korai időszakát. Valami furcsa, génszinten szabályozott figyelem irányul rá az anya részéről, gyakran - majdnem a teljes - külvilág kizárása mellett. Nehéz lehet az apukák helyzete, akik a nagy hajtásban, a családról való gondoskodás során, a sok-sok munkával igyekeznek megteremteni a kis család számára a biztonságot adó anyagi keretet...

Egyszer csak elmegy bölcsibe. Aztán oviba. És már suliba jár! Egyetemista! Kirepül. 

Mi lesz velünk?!

De közben mi történik velük, mint párral? És azután? 

Erről beszélgetünk...

Meg buktatókról, örömökről és újrakezdésekről...

Ha jönnél: 2012. december 4. kedd, 18.00-tól az Apáczai ÁMK Könyvtárában
 

Nem megy a feladat? Kisiskolás gondok

A volt Dózsa iskola pedagógusaival

Pedagógusokkal beszélgettünk egy hete. Ők inspiráltak néhány bejegyzést, köztük ezt is. 

A probléma: Ellenállás a feladattal szemben.

Nem mindegy, hogy milyen korosztályban gondolkodunk.
Kisgyermek? Ovis? Kisiskolás? Kiskamasz? Már nagykamasz?

Gyakori tapasztalás, hogy a gyerek első szavainak egyike a "NEM"! Teljesen jól használja, pont akkor mondja, amikor annak egyébként helye van. Az anyukával megélt közös, kölcsönös függés időszakából valahogy el kell indulni az önállóság útján, ezt úgy három éves kor körül már aktívan gyakorolják a gyerekek. Elszaladnak, dacosak lesznek, makacskodnak, stb.

Beszéljünk kicsit az iskolai feladatok elutasításáról. Talán akkor tesszük a legjobbat, ha az egyszerű okoktól haladunk az összetettebb, bonyolultabb okok felé.
Mi történhetett, hogy az addig rajongva iskolába járó kisgyerek egyszer csak kerülni kezd bizonyos feladatokat?

A kisiskolások szeretnek új dolgokkal megismerkedni, szeretnek tanulni, persze játszva tanulni, sikert elérni. Az anyukát, apukát, nagyszülőt követően a legfontosabb véleményformáló ebben a korban a tanító néni, vagy tanító bácsi. Az ő szava szinte szent. Amit mond, az úgy van, nem kérdőjelezzük meg, elfogadjuk. Bármit mond is a tanító.
Ha dicsér, az égbe repíthet és egyre jobb, izgalmasabb, ötletesebb világba vezet, még akkor is, ha azt olvasás, vagy írás tanításnak nevezik. Ha szid, elutasít, bánt, gúnyolódik, piszkál, cikiz, butának minősít, muszáj elhinni, hogy "Nem vagyok elég jó!", "Én nem vagyok képes arra, amire a többiek, velem csak a baj van."

Kedves Tanítók! Olyan nagy hatásotok van a gyerek önbizalmára, önbecsülésére, a kedvére, hogy feladatokkal birkózzon, új dolgokat fedezzen fel!

Kedves Szülők! Amikor a gyerek egyre gyakrabban megy haza az iskolából lógó orral, szomorkásan, fájlalni kezdi a hasikáját, a hátát, a mellkasát, a fejét, a lábát, holott még vasárnap este semmi gondja sem volt, de hétfőn már ismét nagy a baj, és mindig ugyanez, érdemes gyanakodni, legalább feltenni magadnak a kérdést: Tudom, hogy mi van a suliban ezzel a gyerekkel? Mikor is beszéltem utoljára a tanító nénivel? Mit mondott akkor? Változott valami? Lehet, hogy érdemes lenne beszélgetni vele,
időpontot kérni? Bemenni a suliba?
Persze az sem baj, ha a tanító mondatait kellő kritikával átgondoljuk.

A gyerekek egy kis biztatástól, megelőlegezett bizalomtól, beléjük vetett hittől és persze a szeretetteljes gyakoroltatástól, elismerésektől szárnyakat kapnak. Legjobb talán úgy dicsérni, hogy az "Okos vagy!" helyére valami ilyesmit teszünk: "Szépen leírtad ezeket a betűket!" A cselekvés kiemelése a valódi dícséret, segít rámutatni arra, ami igazán jól megy neki, ami az ő saját produktuma.

Mi van akkor, ha a segítés, támogatás, a szülői és tanítói összefogás ellenére mégsem megy a feladat? Kezdi szinte kínosan kerülni a gyerek a feladatokat, kínná válik a tanulás, az iskola.

Mi lehet a feladattal szembeni ellenállás mögött?
Szorongás a kudarctól? Félelem attól, hogy mit fog mondani anya, vagy apa? Aggódás, hogy ha nem tudom megcsinálni, nem fognak szeretni a szüleim?
Rossz érzést kelt az osztályba bejönni? Szégyenkezni kell valami miatt? Zavar, hogy valami nincs, vagy éppen máshogy néz ki, mint a többieké?
Fel kellene mérni, hogy meddig tartanak a gyerek képességei? Lehet, hogy egyéni fejlesztésre van szüksége?

Mindegyik lehetőséget érdemes átgondolni. Tedd fel magadnak a következő kérdéseket és válaszold is meg:

1. Te hogy vagy a saját teljesítményeddel? Mennyire vagy büszke rá? Mennyire fontos számodra a munkád, az abban elért sikereid? Szoktál erről beszélni a gyerekkel? Mit hallgattál gyerekkorodban a tanulásról, a munkáról?
2. Hogy reagálsz a sikerre és a kudarcra? A siker természetes? Mekkora siker kell, hogy megörülj neki és ne vedd természetesnek? El tudod ismerni a legkisebb eredményeket, a legapróbb előre lépéseket is? Dicsérsz? Téged dicsértek? Ha nem, akkor hiányzott-e?
3. Mi történik, ha kisebb, vagy nagyobb kudarc ér? Hogy reagálsz? Mit mondtak, mit tettek a szüleid, amikor Neked volt nehézséged a tanulással, a  munkával, a barátokkal,
4. a tanárokkal? Mit mondasz ma Te a saját gyerekednek? Fel mered vállalni a kudarcaidat?
5. Mennyire nehéz elfogadnod, hogy a suli esetleg nevelési tanácsadóba küld? Mit érzel ezzel kapcsolatban? Dühös vagy? Haragos? Szomorú? Aggódsz? Ennek hogy adsz hangot a gyerek felé? Biztos vagy abban, hogy nem vesz észre semmit sem a Te hangulataidból, érzéseidből?
6. Külön órára, fejlesztésre kell vinni? Ez mennyire jelent problémát? Át kell szervezni emiatt a család napirendjét? Kinek okoz ez kellemetlenséget? Egyáltalán, mit gondol a gyerek a különóráról, a fejlesztésekről? Ez egy gyerekjavító? 

Őszinte gondolatokat kívánok!
Ha segítség kellene, inkább szólj.

Mindenszentekkor van helye a gyereknek a temetőben?

Gyerek a temetőben?

A gyereknek, ha az élet úgy hozza, mindig van helye a temetőben.
Ez a régi korokban talán nem is merült fel kérdésként. Az élet természetes velejárójaként kezelték  a halált éppen úgy, ahogy a születést is. Az élet természetes és normális körforgásának tekintették a kísérő érzelmekkel együtt.

Így mindenszentek előtt, egyre gyakoribb kérdés kisgyermekes szülők részéről, hogy kivigyék-e magukkal emlékezni elhalt szeretteik sírjához a gyerekeket, hiszen azok nem értenek semmit az egészből és megijedhetnek.

Miért gondoljuk, hogy nem értenek semmit?
Lehetséges, hogy a kisgyerek nem fogja a felnőtt gondolkodás logikus sorrendiségével elmesélni, hogy ki és miért is fekszik ott a temetőben, de pontosan érzi azt az érzelmi töltetet, ami az emlékezést körbeveszi, annak a fizikai valóságnak a teljességével, amit a sír, vagy éppen az urnatartó jelent.

Fontos, hogy a nagyszülőről, dédszülőről halljon történeteket, részt vehessen a családi emlékezéseken, és minél kisebb, annál inkább valószínű, hogy élvezni fogja tevékenyen a gyertyák gyújtogatását, rakosgatását.

Megijedhetnek? Mitől?
A temetőtől és a halottaktól való félelem inkább a szülő viselkedésére adott reakció a gyerek részéről, mint elemi és vele született undor. Ha a szülő képes a halált, mint az élet körforgásának velejáróját kezelni, erről lehet beszélgetni a mindenszentek ideji készülődéskor, az esetleges közös koszorúkötéskor. 

A halottakkal, szellemekkel való ijesztgetések tényleg nem biztos, hogy a "legjobb fejlesztő játékok" egy kisgyerek számára.

Gyors válaszként a kétkedőknek: Ki lehet és ki is kell vinni a gyerekeket az elhunyt családtagok sírjaihoz. Mint mindig, most is érdemes figyelni a kérdéseikre és őszintén megválaszolni őket. Egy közös, családi emlékezés a sír fölött, a gyertyagyújtás egyáltalán nem tesz rosszat a gyereknek, még akkor sem, ha a valamelyik családtag arcán egy-egy könnycsepp le is gördül, elszomorodik. Mindenről, így az emlékezésről, a fájdalomról is lehet beszélgetni.

Kínos kérdés lehet, amikor a kisgyerek visszakérdez: "Én is meghalok?" Születünk és meghalunk. Ez az élet rendje. De az még nagyon sokára lesz, addig nagyon sok jó dolog történik még velünk...

Messze lakunk, nem megyünk temetőbe. Hogy emlékezzünk?
Sok család kerül messze a gyökerektől. Külföldön élni, egy távoli helyen lakni gyakran hozza magával, hogy nincs lehetősége a családnak mindenszentek ünnepén a temetőben megjelenni.
Ilyenkor is van lehetőség az emlékezésre. Egy-egy kihelyezett fotó a szeretett személyről, egy mellé állított kis mécses és persze a történtek róla, vele, tőle. A közös emlékezés nem kell, hogy elmaradjon.

Legyen meghitt a családi megemlékezés.

Komolyan veszed a kamaszodat?

Viták, bizonytalanságok, túlzott elbizakodás, hangoskodás vagy éppen állandó tenyérizzadás és lábremegés, párkapcsolati próbálkozások, szex és viták...

Párkapcsolatokról kamaszoknak Apáczai ÁMK könyvtára

Előadást tartottam az Apáczai ÁMK könyvtárában a minap. Néhány gondolatot hadd osszak meg itt is! Nagyon örültem a meghívásnak! Végre nyitott felnőttek, akik igyekeznek a lehető legkomolyabban venni a házon belül tanuló kamaszokat, fiatalokat.

Kissé zanzásítva a tartalomból... 

Hogy alakulnak a párkapcsolati próbálkozások?
Már az oviban kezdődik! Sőt! Úgy 5-6 éves korban a kislányok apjuk körüli cicáskodásával, anya papucsába bújással, a rúzs, szemceruza, körömlakk majdnem "szakszerű" használatával, a kisfiúk szerelő-szenvedélyével folytatódik.
A kisiskola egészen fura kapcsolati kezdeményezések színhelye: inkább a viták, a "fúj ez fiú", "fúj, ez lány" viszonyulások, barátkozások kerülnek előtérbe.
Az igazi izgalom a nemi éréssel kezdődik. A hormon-vezérelte szinte állandó tavaszi bizsergés saját testük és a másik felfedezésére sarkallja a kamaszokat. Érzékeny időszak ez. Már közhelyes, de igaz: még nem felnőtt, de már nem is gyerek.
Szenved is miatta rendesen.
A párkapcsolati próbálkozások kora ez. Hol plátói lángolás, hol barátságból magát kinövő szerelem, hol egymáshoz menekülés a felnőtt világ elvárásai elől, hol két fiatal találkozása, vonzódása egymáshoz.
A barátok, osztálytársak, sporttársak hatása már rég erősebb, mint azt a szülő szeretné. Az ő értékrendszerük lesz a meghatározó. Ha az a sikk, akkor váltogatjuk a partnereket, szinte skalpvadászat zajlik, ha az a sikk, akkor éles elhatárolódás dívik a másik nemtől, "még túl korai", "anyám/apám is pórul járt", "mindenki csak kihasznál" címszavakkal.

A párkapcsolatok is fejlődnek?
A párkapcsolatok az ismerkedést követően egy igen erőteljes összefonódással folytatódnak. Ebben az időszakban a pár szinte csak egymással tölti a szabadidejét, sőt, olykor a pad alatti sms áradattal folyamatosan tartják a kapcsolatot.
Mintha a két ember egymás gondolataiban olvasna. Befejezik egymás mondatait. Ebben az időszakban a barátok, barátnők, sporttársak érzik a leginkább elhanyagolva magukat. Mintha nem is lennének, csak az a másik; a barátja, vagy éppen a barátnője.
Ha kitartóak a barátok, joggal reménykedhetnek benne, hogy egy idő után ez az összefonódás oldódik, a pár újra rátalál a korábban kedves tevékenységekre, már képesek egymás nélkül is részt venni baráti összejöveteleken. Izgalmas fázis ez, hiszen a pár megtanulja, hogy vannak dolgok, amiket együtt csinálni jó, van közösen eltöltött, egymásnak szentelt idő és van lehetőség egymástól külön is jól érezni magukat.

Ezen a ponton nem lehet elmenni a zöldszemű szörnyeteg, a féltékenység mellett szó nélkül!
Furcsa élmény, amikor a kapcsolat alakulásának szoros, szinte egymásba folyó élményéből az egyik fél előbb kezdene kilépni, mint ahogy a másik azt szeretné. Viták, veszekedések, zsarolások, kémkedések melegágya ez olykor. Hétköznapi megjelenési formáját úgy hívjuk: féltékenység. Van ebben minden: kisajátítás, kontroll a másik fölött, önzés...
Egy biztos, valami hasonlót él meg mélyen a féltékenységtől - egyébként maga is szenvedő - fél: "Bizonytalan vagyok abban, hogy nem vagyok elég jó nő/férfi/ember a szerelmem számára." 

Hogy is állunk az önbizalommal és a reális önértékeléssel? Nem könnyű, tanulni kell ezt is, tanulni kell magunkról és ez az igény először kamaszként jelenik meg bennünk.

Miért veszélyes, ha a szexuális aktust összekeverjük a szeretettel, törődéssel?
Mert kihasználhatóvá válhatunk. 

Ha otthon nehéz az élet, a szülők megértésére nem igazán lehet számítani, esetleg agresszívek, gyakran élnek vissza a szülői szerep adta "hatalommal", esetleg gúnyolják, piszkálják, indokolatlanul dorgálják a fiatalt, ellenállhatatlan vágy alakul ki, hogy végre őt valaki szeresse, elfogadja olyannak, amilyen, úgy, ahogy van.
Amikor a felnőtt csak úgy tud szeretetet adni, hogy azért gyerekként komoly dolgokat kell teljesíteni, könnyen kialakul a működési mód, hogy szinte válogatás nélkül megteszünk mindent, hogy kis szeretetmorzsákhoz jussunk.
A bántalmazók, bántalmazottak, az áldozatok tragédiája ez.
Enyhébb változata, amikor a kamasz meg nem értettségét igyekszik kortárs csoportjában egy kis szeretetre váltani, ezért a szeretett személytől szinte mindent elvisel, eltűr, neki - akár saját kárára is - mindent megtesz. Nehéz csapdája az életnek, ilyenkor fordulhat elő, hogy a párkapcsolatnak látszó viszonyban a partner szeretetének, dicséretének, odafigyelésének árát nem kívánt szexuális (v)iszonnyal igyekszik megfizetni a fiatal. Hát így kap rosszul értelmezett formát a szexualitás és keveredik össze a szerelemmel, szeretettel maga az aktus, vagy annak bizonyos formái.

Meddig kell egy párkapcsolatban maradni? Meddig jó egy párkapcsolat?
Kamaszként tanuljuk magunkat és a másikat is. Tanulunk a próbálkozásainkon keresztül az igényeinkről, vágyainkról, határainkról. Ez a folyamat persze felnőttként sincs másként.
Meddig jó egy kapcsolat? Talán pont addig, míg a két fél egymás számára kellő mennyiségű jót képes adni. Kellő mennyiségű figyelmet, tiszteletet, szeretetet, intimitást, stb... - ki, ahogy szereti. Mindkét fél közel azonos mértékben ad a kapcsolatba és jó esetben közel azonos mennyiségben "vesz ki" belőle.
A legjobb mondat, amit eddig hallottam: "Egy kapcsolat addig jó, amíg nem húz le." - Müller Péter egyik írásában olvastam. Nem inspirál, nem repít a magasba állandóan, de megtart, vagy legalább nem érzem, hogy akadályoz, lehúz, visszatart, rombol.
Nem egyszerű felismerni a rombolás állapotát, de nem is lehetetlen.

Röviden ennyit mára...
Kérdezz, írd meg a gondolataidat!

Mikor beszéljek szexről a gyerekkel?

A címbeli kérdésre igen egyszerű választ lehet adni: Beszélgess vele mindig. Azonnal. Most!

A szexualitásról a kamaszokkal beszélgetni kell!

Elcsodálkoztál? Nem mondtam, hogy egyszerű...

Most mondom, hogy nem olyan bonyolult, mint hinnéd. Talán túl vagyunk azon az időszakon, amikor komoly arccal, nagy rákészüléssel, sok-sok parával fog hozzá anya vagy apa a konyhaasztal mellett a komoly beszélgetésnek. Ki-ki beszél állatokról, emberekről, konkrétumokról, vagy inkább zavarában annyit mond, "Ha elég nagy leszel, úgyis rájössz."

Emlékezz kicsit: Nálatok hogy is volt a "felvilágosítás"? Volt konkrét időpont, amikor elérkezett az IDŐ és a szülő szólított, vagy inkább folyamatos téma volt a kapcsolatok alakulása vele együtt a szexualitás?

"Agyonszexualizált" világban élünk.

A szexualizált szenny önlik ránk a környezetünkből, a televízióból, a plakátokról az utcán, hétköznapi szóhasználatból...

Kutatások szerint egy 11 éves gyermek általában leckeírás idején, az interneten böngészve találkozik először  nem a szexualitással, a pornóval!!! Bizonyos gyakran keresett szavakra "ügyes szakértők" úgy állítják be a nem kívánt tartalmaikat, hogy azok könnyedén a gyerek szeme elé tárulnak.

Ez megelőzni sem könnyű, de kikerülni egyenesen lehetetlen.

Akkor mit lehet kezdeni?

Ideális esetben Te magad, szülőként a szexualitást, sőt! Inkább a szülők közötti intim érintkezéseket természetesnek és az élet velejárójának tekinted. (Ha nem így lenne, fontold meg a segítségkérést!) Ennek alapján, ha a gyerek "rajta kap" benneteket, a zavar gyorsan oszlik, lehet beszélni arról, hogy a gyerek szerint ő mit is látott. Az ilyenkor előforduló esetleges negatív fantáziákat - anyát apa bántja - finoman lehet korrigálni.

A gyerkőc szexuális érdeklődését - az érdeklődés szintjén - javasolt kielégíteni. Ez pontosan annyit tesz, hogy ha ő egy csókolózó párt látva rákérdez, hogy mit csinálnak, stb. talán érdemes egy visszakérdéssel megválaszolni: "Szerinted?" "És az milyen?" Vigyorgás...

Pont annyit mondj, amennyit a gyerek kérdez. A kérdésénél nem érdemes mélyebbre menni, mert arra még nem feltétlenül érett. 

Ha oda nem illő, pornográf tartalommal találkozik a gyerek, fontos, hogy meg tudd beszélni vele azt, amit látott. Fontos számára kihangsúlyozni, hogy amit látott az nem feltétlenül a tiszteleten alapuló és elfogadható intimitás két felnőtt között. Lehet beszélni a saját tapasztalatokról, egyáltalán beszélgetni arról, hogy ki és mit látott, hallott, esetleg tapasztalt. A tiltás, a büntetés, a megalázás semmit sem ér, csak óriási gátlást épít a témával kapcsolatosan a gyerekbe, esetleg szorongásokat alakíthat ki, ami a szexualitáshoz kapcsolódik majd felnőtt korában. De vigyázat! A korai részletezés, a túlzás éppen olyan kellemetlen felnőttkori mellékhatásokkal járhat!

Az intimitás természetessége, a látott, hallott tartalmak átbeszélhetősége biztonságot ad a gyereknek még ebben az izgalmas témában is.

Kiskamaszként tovább bonyolódik a dolog. Itt már akár a nem kívánt terhesség és a különféle betegségek előfordulásáról is szót kell ejteni. Ebben segít a védőnő - remélhetőleg - aki bizalmas légkörben korrekt előadást tart tanóra keretében a fiataloknak. Elméletben már tudhatnak is valamit. Erre is lehet alapozni, jó kezdő gondolat a téma kapcsán.

Fontos persze, hogy kislányok esetén  a nőgyógyász meglátogatása történjen meg bizalommal teli, szorongásokat oldani képes hangulatban. Ez nehezen fog menni, ha Neked magadnak is nagyon negatív a vizsgálatokhoz való hozzáállásod, esetleg magad sem veszed komolyan a szűréseket.

Így, a bejegyzés végére, de egyáltalán nem utolsó sorban fontos a testtel való tudatos bánás kialakítása. Egyáltalán a gyermek saját testének önmaga általi megismerése, felfedezése, működésének megértése. Erre persze csakis meleg, elfogadó és szeretetteljes légkörben van lehetőség...

Fotó:photopin.com

Kötelező a tornaóra. Nem merül ki nagyon a gyerek?

A kötelező tesi élvezetes is lehet

A magam részéről üdvözlöm azt a jogszabályváltozást, ami kötelezővé teszi - igaz, csak felmenő rendszerben - a heti öt testnevelés órát. 

Nem kérdés, hogy a test és a lélek egészsége egymással kéz a kézben jár.

Aggódó szülők kérdezik, hogy ennyi tesi mellett, nem lehetséges-e, hogy nagyon kimerül a gyerek és már nem lesz energiája a tanulásra?

Az idegrendszer, az izomrendszer megfelelő fejlődéséhez nélkülözhetetlen a mozgás. Megfigyelések igazolták, hogy azok a csecsemők, akik mozgás szempontjából is korlátozva vannak, gyakrabban és nagyobb arányban maradnak le a társaikhoz képest, teljesítményük kortársaikhoz képest gyengébb lesz.

Ma már az sem kérdés, hogy egy születés körül szerzett sérülésekkel küzdő gyermek fejlesztése bizonyos mozgásformákat alkalmazó, speciális terápia nélkül ritkán elképzelhető. 

A mozgás képessége a jó minőségű élet meghatározó eleme.

Megfelelő táplálás mellett a gyermek testi fejlődése a rendszeres testmozgás segítségével biztosítható.  Ezzel párhuzamosan a lelki fejlődés és a lélektani teherbíró képesség fejlődését is ki kell emelni.

Azok a gyerekek, akik rendszeresen sportolnak - a teljesség igénye nélkül - a következő személyiségvonásokban erősödnek:

1. Jobb időbeosztást tanulnak; megtanulják szervezni és tervezni az idejüket. Pontosan, jobban beosztják azt.
2. Az edző és az edzőtársak személyén keresztül megtanulnak jobban alkalmazkodni a környezetük szabályaihoz, megtanulnak a saját érdeküket képviselve alkudni, kölcsönösen előnyös kompromisszumokat kötni.
3. Mind az egyéni, mind a csapatjátékok során a szülőkkel, az edzővel, a csapattársakkal folyamatosan kommunikálni szükséges. Kétségtelen, hogy a gyermek kommunikációs készségei ezt sem ússzák meg fejlődés nélkül.
4. A sport - akár a testnevelés óra is - segíti a gyermeket, hogy önmaga képességeit reálisabban tanulja meg értékelni, felmérni. Lehetőséget kap arra, hogy megtapasztalja, adott esetben mit jelent egy adott rangsorban, adott pozíciót elfoglalni.
5. Küzdeni is megtanít a mozgás. A kitartást igénylő feladatok a saját belső erőforrások mozgósítására sarkallják a gyereket, emelve az önbecsülését.
6. A versenyek és versenyhelyzetek szintén lehetőséget adnak arra, hogy a gyermek reálisan felmérje lehetőségei és korlátait, reális énképet kialakítva önmagáról.
7. A  rendszeres csapatjátékok hozadéka az a sok-sok közös élmény, ami színesíti a gyerekkort, amire örömmel érdemes visszaemlékezni, ami témát ad az unalom ellen a hétköznapokban. 
8. A sport a közösséghez tartozás élményét is megadhatja. Ez serdülő korban, megfelelő értékeket közvetítve elengedhetetlen védőfaktor a kamaszkori deviáns viselkedések kialakulásával szemben.
9. A versenyhelyzetek megtanítják a gyermeket a győzelem és a kudarc megfelelő elviselésére. Ha tetszik, rutint tudnak szerezni a későbbi életükre.
10. Szabályok betartásának és betartatásának képessége mélyül, rögzül.

Most ezek jutottak eszembe + egy ráadás a kiváló Mérő László professzortól:

"Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie - de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára."

Bebizonyítom, hogy alkalmatlan vagy szülőnek!

A szülők válnak, a gyerek szenved. A szülők is szenvednek.

A legjobb helyzet az, amikor a  két szülő őszintén, vállalva, hogy a kapcsolat tovább nem folytatható, csendben rendezi a gyermek helyzetét, rendezik az anyagiakat és végül valami új rendet kialakítva, egymást tisztelve élik tovább az életüket.

Biztosítják a gyereket afelől, hogy mindketten szeretik, a láthatások alkalmával pontosan érkeznek érte, érdeklődnek iránta, nyomon követik a növekedését, közös és tartalmas programokat szerveznek vele együtt, élményeket szereznek, szóval szeretik.

Sokkal nehezebb helyzet, amikor a gyerek a másikkal szembeni "bosszú" eszközévé válik. 18 éves kor alatt a gyermekelhelyezés komoly kérdés a válófélben lévő párok többségénél. Ha már mással nem megy, akkor a legféltettebb kincs, a gyerek birtoklásával szeretnék "leigázni"  a másik felet és olykor nem riadnak vissza attól sem, hogy megkérdőjelezzék annak apai vagy anyai alkalmasságát. 

Igen, vannak olyan helyzetek - például súlyos bántalmazás, szexuális zaklatás, súlyos fizikai és/vagy lelki elhanyagolás - amikor a szülői alkalmasság ténylegesen megkérdőjelezhető. Ezt azonban bizonyítani rendkívül nehézkes lehet. Jönnek a rég elfelejtett sztorik, jönnek a tanúk, akik igazolják az alkalmasságot, vagy éppen a vélelmezett alkalmatlanságot. 

Előfordul azonban, hogy egyik vagy másik fél szakértői vizsgálatot "provokál".

Igazi, komoly játszma zajlik a szülők között. A játszmák sajátossága pedig, hogy van egy nyertes és van egy vesztes. Ezek azok a pillanatok, amikor kizárólag a másik fölött aratott - gyakran pusztán lélektani - győzelem megélése a cél, még akkor is, ha ezt soha sem vállalja fel az érintett. A győzelmet ebben az esetben nevezhetjük természetesen bosszúnak is.

 A szülők efféle játszmájában a legnagyobb vesztes mindenképpen a gyerek, aki nem érti, miért cipelik a "megmondós dokihoz". Minél kisebb, annál inkább erősödik benne a bűntudat; vele van a baj, anya és apa miatta nem tud már együtt élni, ő rossz, ő nem elfogadható, és erről most már hivatalos és nagyon komoly írás; s z a k v é l e m é n y  is készült.

Anya ideges. Apa is ideges. Mindkettőt szeretem, melyiket válasszam? 

A szülők esetenként feltétlen lojalitást - az ő irányukba történő kizárólagos elköteleződést  - várnak a gyerektől. Azt várják, hogy az addig közös családi fészekből most kiválassza a jobban szeretettet,  döntsön a jobb szülőségről és igazolja azt viselkedésével a szakértő előtt.

Ez vajon milyen érzés lehet?! Én azt gondolom, ebben az esetben a gyerek belül szakad szét! 

Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy élheti túl ezeket a helyzeteket egy gyerek?  

Például úgy, hogy bezárkózik. Mélyen belül inkább saját világába mélyed, egyedül küzd a lelkiismeretével, a szorongásaival. Esetleg igyekszik javítani a helyzeten, igyekszik erőn felül kedvére tenni egyik, vagy a másik szülőnek.

Ami biztos, hogy érdemes elgondolkodni azon, hogy a fegyverként használt szakértőzésnek van-e akkora hozadéka, amekkora árat fizet érte a gyerek - és adott esetben a szülő?!

Hogy mégis kicsit jobb hangulatban zárjam ezt a bejegyzést, elárulom, hogy az első indulatból a másik fél szülői alkalmasságát megkérdőjelező és tőlem tanácsot kérő anyukák és apukák többsége egy rövid beszélgetést követően megérti, hogy miért érdemes kihagyni a gyereket a szülői csatározásokból és nem kér feleslegesen szakértői vizsgálatot...

Az "agyonszakértőzött gyerek"

forrás: photopin

Most nem egy konkrét történetet szeretnék elmesélni, inkább arról írok,  hogyan lehet megelőzni az  "agyonszakértett gyerek-szindrómát"

 Nem tudok jobb kifejezést erre a jelenségre!

A fogalom körülbelül ezt takarja: adott egy gyerek, aki már a bölcsiben is az "Anyuka! Valami nem stimmel vele! Tessék elvinni ide meg ide!" kategóriába kerül. A szülő ijedten viszi azonnal a szakértőhöz, aki - legjobb tudása szerint kezd vele valamit - hiába. Az óvodában - a bölcsis kollégák tapasztalatait figyelembe véve - árgus szemekkel figyelik a gyereket, aki már most a "Valami nem fog stimmelni vele!" kategóriában indítja ovis karrierjét. És tényleg! Valami történik és ez a valami igazolja, hogy baj van a gyerekkel. Irány a szakértő segítő. A szülő most már biztos abban, hogy az ő gyereke nem átlagos. Jön a dac, vagy éppen a szégyen és a szakértőjárás kálváriája. Újabb és újabb "gógus", "lógus" szakértők jönnek a gyerek életébe, de csak nem akar jobb lenni a helyzet, pedig már iskolás. Szakértőhöz be, szakértőtől ki, sajátos nevelési igény?! 

A szülő értetlenül áll a helyzet előtt, nekik senki és semmi nem segít. De keres és kutat. Valahogy csak meg lehet javítani ezt a gyereket!

Iskolakezdés tájékán szülők tömegének szorul görcsbe a gyomra, mert előre rettegnek attól, hogy az óvónéni, a tanító néni, vagy éppen később az osztályfőnök, a nyelvtanár stb. mikor szól ismét, hogy a gyerekkel valami nem stimmel, valamilyen szakértőhöz el kellene vinni.

Nagyon nehéz az efféle keresztutat bejárt gyerekeknek és szüleiknek.

Azt tapasztalom, hogy azok a szülők érzik a leginkább kétségbeejtőnek a helyzetüket, akik a gyereket - minden szakértő szavára hallgatva - szorgosan viszik a javító órákra iskolai, intézményi keretek között éppen úgy, ahogy magánúton. A gyerekkel történik valami az ajtó mögött, de a szülő nem lát ebből szinte semmit, vagy éppen nem érti, hogy a szakszavak mögött mi van.

Ennek a keresztútnak az ára:

pénz

idő

csökkenő önbecsülés

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor tényleg szükség van szakértői segítségre! Erről azonban fontos, hogy a szülő maga is meggyőződjön, sőt! A szülőket hasonló helyzetekben ugyanúgy segíteni, adott esetekben információkkal, tanácsokkal, "házi" segítséget nyújtó praktikákkal el kell látni.

De mit tehet a szülő?

 

    A szülő bátran kérdezzen és érdeklődjön! Próbálja megérteni, hogy mi is a probléma, ne elégedjen meg a "hiperaktív a gyerek", "figyelemzavaros a gyerek", "magatartás zavaros a gyerek" és hasonló címkékkel! Kérdezzen rá konkrétan: Mit csinál a gyerekem? Akkor legyen elégedett, ha a problémát szinte filmszerűen leírják számára. Így biztosan érti, mi a baj.

 

   A szakértőtől kérjen a saját maga számára is időpontot! Beszéljék át, hogy pontosan milyen folyamatban van szükség a segítségadásra, előre láthatóan hány alkalommal szükséges találkozni a szakértővel, és azt is, hogy mi fog történni az egyes találkozások idején!

 

   A szülő a szakértővel együtt beszélje át, hogy mi a találkozások pontos célja és azt is, hogy mikor lesznek elégedettek az eredménnyel! A közös cél pontossá teszi, hogy miért is dolgoznak. A legjobb, ha a problémás viselkedéshez hasonlóan azt is "filmszerűen" előre vetítik, hogy milyen a kívánt - és reálisan elérhető - viselkedésforma a gyerek esetében.

 

   Kérjünk tanácsot arra vonatkozóan a szakértőtől, hogy otthon, illetve kritikus helyzetekben mi a célszerű viselkedési mód a szülők részéről! A gyermek érdekében a szülő és a szakértő közösen kell, hogy dolgozzanak. Az az igazi segítség, ha a szülői viselkedés segíti és támogatja a szakértő beavatkozásait és viszont. Ez a kölcsönösség segít a kívánt korrekciók eléréséhez.

Sikeres együttműködést kívánok a szakértőkkel!

Ez a tanító néni nem szimpatikus!

Nagy és remélhetőleg pozitív izgalom az iskolakezdés.

Az ovi védelméből kikerülve, különösen, ha ott igen jó kapcsolat alakult ki az óvónők és a kisgyermek között, előfordulhat, hogy az amúgy sem egyszerű beszokás a suliba extrákkal is bonyolódik.

photopin.com

A hétéves kislány nagy izgalommal indul az iskolába. Rakosgatja a tanszereket hol az iskolatáskába, hol meg ki abból. Gyakran felveszi és "indul" az iskolában. Már alig várja...

Az első pár nap zökkenőmentesnek tűnik, aztán a második héttől valami kezd megváltozni. A reggeli ébredések egyre nehézkesebbek, szomorú ábrázattal indul a suliba.

Szülő gondolja: "Most esett le neki, hogy ez bizony végleges lesz és nem csupa szórakozás az iskola! Majd megszokja!"

Telik-múlik az idő, és a gyerek ábrázata már csak bizonyos reggeleken fancsali. Írás és olvasás valami különleges izgalommal tölti el, élvezi, gyakorolja, csicsereg, ha szóba kerül a tanító néni.

A matek és a tesi az más. A tesi jó, mozogni szeret, már rég jár délutánonként népi táncra, de a matek?! Csak hallgat és gubbaszt a házi feladat fölött. Hozzá sem nyúl, ha noszogatják kicsit, csak ennyit mond: "Én ezt nem tudom!" - aztán keserves sírásban tör ki.

Nem segít a szép szó, nem segít a beígért fagyi, nem segít a szigor, semmi sem segít.

Matek = fancsali kép + zokogás!

Anya és apa sem volt matekzseni, de azért megyegetett a dolog, különösen alsóban. Vajon mi történhetett?

A tanító néni nem mond semmit. Baj lenne?

Anyuka minden erejét összeszedi és elhatározza, ő bizony kinyomozza, mi lehet itt a hiba, hiszen annyira várta már az iskolát, úgy szereti a betűket rajzolni, ennyire nem lehet nagy gond a számokkal!

Ez az anyuka bizony nagyon jó úton indult el.

Előbb a gyerkőc, aztán a pedagógusok!

   Első - és talán legfontosabb lépésként - megtalálta az időt, amikor nyugodtan, kellemes légkörben tud elég időt szánni a "nagy beszélgetésre".

Finoman közelítette a témát: "Látom, nagyon nehéz neked a matek. Olyan szomorú vagy!" Elismerte a gyerek szomorúságát, jelezte neki, hogy észrevette, mennyire szenved ezektől a feladatoktól. A kislány nagy szemekkel nézett rá, várta, ebből mi lesz, aztán sírva fakadt.

Anya ölébe vette, a füzetet kicsit félre tolták és beszélgetésbe elegyedtek.

Kiderült, a tanító néni nem szimpatikus. "Mindig kiabál és azt mondja nekem, meg a Tomikának, hogy mi buták vagyunk, mert nem tudjuk olyan gyorsan leírni, mint a többiek. Nem szeretem. Félek tőle, mert hangos."

Hát, kibújt a szög a zsákból. Az anyuka alig hisz a fülének, hiszen gyakorlott, közel ötven éves tanító néniről van szó és a többi anyukától sem hallotta, hogy baj lenne. Okosan végighallgatta a gyereket, és megnyugtatta, segít neki, hogy jobban érezze magát a tanító néni óráin.

   Következő lépésként az iskolai helyzet finom körbejárása következett. Csak remélte, hogy kislánya nem értette félre a tanító néni esetleges szigorát. Dühös volt, de nem akart egyszerre beolvasni a tanítónak, inkább finoman beszélgetett az osztálytársak szüleivel arról, hogy az ő gyerekeik vajon panaszkodnak-e otthon. Volt, aki panaszkodott, volt, aki nem. Most mi legyen?

Ekkor jutott eszébe kislányának az a "szokása", hogy mindent, de mindent egyszerre és tökéletesen szeretne kivitelezni, tudni. Ha valami nem sikerült, gyakran elkeseredett. Lehet, hogy most is erről van szó?

  Finom és igen kényes lépés következett: beszélget a tanító nénivel. Szán rá időt, keres egy megfelelő alkalmat és megkérdezi, hogy zajlik egy matekóra. Az anyuka különös figyelmességgel, megértéssel, együttműködéssel fordult a - mi tagadás, kissé zord - tanítónő felé. Hosszan beszélgettek, már rég nem csak a matekóráról és nem ezen az egyetlen alkalommal.

  A beszélgetések, az őszinte szó megértette a tanítónővel, hogy van az osztályban néhány gyerek, akik érzékenyebben reagálnak az ő szavaira és hangjára, mint a többiek. Rájuk kezdett sokkal jobban odafigyelni.

  A kislány szorongásai igen lassan, de oldódni kezdtek. Anyukája még idejében lépett közbe és valljuk be, sikeresen közvetített a tanító néni és a kisdiák között.

photopin.com

Mi is a teendő tehát?

Észrevenni, ha baj van - ehhez figyelni érdemes a gyerek reakcióit.
Időt szánni a beszélgetésre a gyerekkel - nem megkérdőjelezni, hogy neki is lehet problémája a felnőttekkel.
Tájékozódni a körülményekről nyugodtan, még akkor is, ha nehéz. 
Figyelni arra, hogy ne legyőzni akarjuk a gyerek pedagógusát, inkább megérteni, és megértetni vele, hogy a tanítványa egész másként éli meg a viselkedését, mint ahogy azt ő gondolja.
Lehetőség szerint szinte baráti  hangulatot teremteni.
Kitartónak lenni!

Ha végképp nem megy, kérd szakember segítségét!

Új apuka vagy új partika? - szex-félreértés tinikorban

Vajon mit kell, egyáltalán kell-e tennünk valamit akkor, ha új párt szeretnénk, de kamasz lányunk van és magunkkal visszük az új kapcsolatunkba?

A sztori:
Az édesanya lassan három éve él tizennégy éves lányával egyedül. Lassan harmincas évei végénél tart, érzi, már nincs sok vissza a szépségből, a ránctalan, ősz hajszálaktól mentes életből. Még - mondják - elég formás. Bárkivel összejöhetne, de kivel?!
Jönnek és mennek a munkahelyek, egy-két munkahelyi kapcsolat, egyre rosszabb ez az egész... Betegség, anyagi nehézségek, elszaladt közüzemi tartozások, gond, gond, gond.
Pszichiátriai klinika. Néhány hét. Anya jó kezekben, anya pihen kicsit, gyerek a nagymamánál, de nem szereti.
Végre egy férfi! Már lassan három hete ismerik egymást. Van egy saját lakása. Üres, oda lehet költözni, akkor nem kell viselni a szégyent, hogy szegények, hogy most nagy a szükség, hogy egyedül van. Talán most eljött a valódi TÁRS.
Újabb két hét telt el.
Az anya nyakán óriási véraláfutás foltok, a lány nyakán szintén - bár kisebbek.
Az új partner kicsit heves. Már szólt neki többször, de hát ilyen a szerelem, hiába. A lányával hol jól vannak, hol kevésbé. Az új partnerrel néha "bohóckodnak", ilyenkor eshetett, hogy kiszívta a nyakát. A "gyerek" is megpróbálta ugyanezt. Ez csak játék! Nincs benne semmi különleges.

Nincs benne semmi különleges?!

Ennek az "ártatlan" játéknak különös szexuális felhangja vagyon. Persze, lehet játszani, próbálkozni, ismerkedni a testünkkel, a másik testével.

Tizennégy évesen talán inkább a kortársak felé fordulva.

Itt senki sem ismeri (fel) a lélektani határokat.

Az édesanya igazolva önmagát, talán sejtve, hogy veszélyes játék ez, kényes lehet, de ugye, hálásnak kell lenni, hiszen a férfi ebben a nehéz időben befogadta őt és a gyereket - kicsinyítve a helyzet súlyosságát, egyszerűen "bohóckodásnak" nevezi mindazt, ami a szeme előtt zajlik. Ő jó anya! Jó anyja a lányának, akire vigyázni akar, akit okítani szeretne, nevelni, terelgetni, hogy majd jobb élete legyen, mint egykor neki volt. - Szereti.

Közben igazolni szeretné magát a "bohóckodással", hiszen a "rossz anyának" lenni elviselhetetlensége helyett egyszerűbb a kényes helyzetet bagatellizálni, jelentőségét lekicsinyelni. Így "jó anya" bír maradni, olyan, aki reggelente tükörbe tud nézni.

A leendő nevelőapa örömmel veszi birtokba anyát és lányát egyaránt. A szexualitásban tanúsított hevesség közel áll ahhoz, amit sokan már az agresszió kategóriájába sorolnának.

 "Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek."

(Ady Endre: Héjanász az avaron)

Felnőtt és felnőtt között - legyünk őszinték, 18+ korosztály esetében - legálisan űzhető minden, ami a másiknak még "belefér".

Mi van akkor, amikor a leendő partner potenciális szexuális partnernek tekinti, akár akként használja is a tizenéves lánykát!? Alkalmasint bizony baj, ha maga sem tud legbelső késztetéseiről, közeledéséről, belső hajtóerejének céltévesztett voltáról. Persze, vér szerinti rokonság nincs. A lányka meglehet, idősebbnek tűnik, csinos, kacér, kihívó és olyan gyermekien naiv... Nagy kísértés.

A határokat azonban a felnőttnek kell tartani. A felnőttnek kell kontrollálnia önmagát és a helyzetet. Mégis csak "képzettebb" ezen a téren! Talán érettebb is.

Esetünkben a "bohóckodás", ami a végén a tizenéves lány nyakbőrén keletkezett színváltó foltokhoz vezetett, komoly határátlépés. Már rég nem ártatlan játékról, sokkal inkább egy kényes területet érintő szexuális felhangú játékról van szó. Kockáztassuk meg: némi agresszív felhanggal, valamiféle hatalom megnyilvánulásával és egyben egy jellel, jelöléssel, amit a másik ottléte nélkül is cipel magán, mint tinó a billogot. Tulajdon?!

Itt érkezünk el a tizenéves kamasz "felelősségéhez".

Ugye, a gyakori álláspont, az áldozat maga hívja a támadó agresszióját jellegzetes magatartásával. Biztosan provokálta, helyzetet teremtett...

Kérdésem: Egy tizenéves, mondjuk úgy 14 év körüli kamaszlánynak tényleg ismernie kell a szexuális játszmák furmányosságait? Vajon egy félig idegen férfival, aki anya új élettársa, meddig lehet elmenni? Hol van az a határ, amikor már egyértelmű, hogy a szexuális vágyak irányítják a játékot, a "bohóckodást"?

Mit lehet megengedni?

Mit lehet és kell elviselni a másiktól?

Hol kezdődik a megalázás, a helyzet adta lehetőségekkel való visszaélés?

Hol van a határ?

Ez a szexuális felvilágosítás körébe tartozik?

Ami biztos:

Újonnan alakuló párkapcsolat esetén fontos, hogy a partnert ismerjük meg minél jobban, lássuk minél több élethelyzetben, ismerjük meg minél jobban a szokásait, környezetét.

A tizenéves lányt nevelő anyukáknak nyíltan kellene beszélniük a szexualitásról, a női testről, annak változásairól, éréséről.

Fontos lenne, hogy az anyukák maguk is tudjanak bánni a testükkel, tudják azonosítani, ami már szexuálisan is kellemetlen, merjenek nem-et mondani erre, és tanítsák meg a lányaikat is nem-et mondani.

Merjék észrevenni az új kapcsolat hajnalán is az oda nem illő dolgokat! pl. Nem illik játék képében a kamaszlányom nyakát kiszívni!

Milyen jó volna, ha a kamaszlányokkal történtek, az anyuval megoszthatók lennének! Milyen jó és értékes beszélgetések sülhetnének ki egy-egy problémás helyzet apropóján, ha az anyák mernének figyelni a lányaikra, ha mernének - kissé feladva anyai tekintély-pozíciójukat - őszintén kérdezni, hallgatni és persze figyelmesen reagálni, ahol kell korrigálni.

A legnagyobb felelősség és nehézség persze, hogy tudják elengedni azt a kapcsolatot, amelyik méltatlanná vált, még akkor is, amikor epekedve vágynak ők maguk is egy férfi adta biztonságra, szeretetre, nyugalomra, megértésre, elfogadásra.

...és a végére még egy fontos dolog:

Meg kell tanulni, hogy a szexuális aktus és a szeretet önmagában nem egy és ugyanaz!

Nem szabad összekeverni!

Képekért köszönet: Photopin!



 

Elő a félelemzsákkal!

forrás:photopin.com

Ebben az írásban egy egyszerű tippet kaphatsz arra, hogy egy mese és képzeletbeli "félelemzsák" segítségével hogyan ismerd meg és old fel a gyereked félelmeit.

Álomkutatók azt mondják, a gyerekeknek gyakran vannak lidérces, igen sok szorongással terhelt álmaik.
Ahogy az újszülött még nem kiforrott immunrendszerrel jön a világra, úgy a lélektani immunrendszere, a problémák megoldásának, a szorongás elviselésének, csökkentésének képessége sem születik vele.
Meg kell tanulni ezt is.

A félelem és a szorongás természetes és szükséges jelenségek az életben. Az nem mindegy, hogy ezek milyen mértékben jelentkeznek, és mit tudunk kezdeni velük.

A gyerekek - főleg a kicsik félelmei leginkább saját biztonságuk léte, vagy éppen nem léte körül forognak. Az oviban leginkább a sötéttől, a magasságtól, az elveszéstől félnek. Később, az általános iskola alsó tagozatában már számos más félelmet kiváltó ok is megjelenik, mint például a villámlástól, dörgéstől, betörőktől... való félelem. Ennek lehet fantáziált és valós alapja egyaránt. A lényeg, hogy fél, és ezt a félelmet komolyan kell vennünk.
A kiskamaszok félelmeiben már a társak szerepe a legnagyobb. Ők már küzdenek a közösségekbe illeszkedés nehézségeivel, gyakran tartanak attól, hogy nem elég jók a csapatba, nem eléggé elfogadhatók, valami miatt kitűnnek onnan. A teljesítmény is egyre nagyobb teret kap. Már a dolgozatoktól, sportversenyektől is félhet a gyermek, de az első szerelmek ideje is ide köthető és tudjuk, az sem éppen könnyű.

Az idegen, ismeretlen helyzettől való félelmet mindannyian, többször megéljük életünk során. Ez természetes. Ahogy egyre rutinosabb "helyzetmegoldókká" válunk, úgy ezek a félelmek jelentősen enyhülhetnek.

Most mutatok egy módszert arra, hogy az ovis és játékos kedvű kisiskolás gyerek szorongásait, félelmeit hogy ismerjük meg, illetve, hogyan tudunk kicsit segíteni azok feloldásában.

Ez az egyszerű módszer a mesére épül, a jó mesére.Jó mese alatt én leginkább a népmeséket és az igazán a fantázia világába röpítő meséket értem. (A teljesség igénye nélkül néhány meseírónk: Csukás István, Arany László, Benedek Elek, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Zelk Zoltán, Lázár Ervin...)

Mesélj minden este a gyerekednek, hogy érzelmi-értelmi-erkölcsi téren segítsd a fejlődését!

forrás:ftp.mtv.hu

Amikor elmesélted a mesét, beszélgessetek kicsit a meséről ezeknek a kérdéseknek a segítségével:

• Mi tetszett neked ebben a mesében a legjobban?
• Melyik volt a legjobb rész?
• Melyik volt a legrosszabb rész?
• Melyik mesehős lennél a legszívesebbe? Miért?
• Jól végződött a mese? Hogyan lehetne folytatni még? Mi történne X hőssel? Mi történne Y hőssel...?
• Kinek, milyen jó tulajdonságai vannak ebben a mesében?
• Ki volt kedves/okos/ravasz/mérges/haragos/dühös?
• Ki volt félelmetes? Ki félt és vajon miért? Miért nem félt?
• Mi volt veszélyes?
• Kik segítettek egymásnak?
• Kik szeretik egymást? Ki volt gonosz? Mi történt vele?
• Hogyan sikerült a legkisebbnek...?

.

Egy idő után a kérdések és a beszélgetés során már nem csak a hősökről, de önmagáról fog beszélni a gyermek.

Ezt nem feltétlenül kell felfedni előtte, nem kell olyat mondani pl. "Most tudom ám, hogy ezt nem is a hős gondolja így, hanem Te!" A szülő ilyenkor figyeljen és raktározzon! Nagy kincsekre bukkanhat, nagy felfedezéseket tehet.

Ha érzed, hogy bizalom van már, akkor valami ilyesmit mondhatsz a gyereknek, gyerekeknek:

"Itt egy képzeletbeli nagy-nagy zsák. Ebbe most beletesszük a félelmeinket, mérgünket, szomorúságainkat. Mit tennél bele? Gyere, közösen belerakjuk a félős dolgainkat!"

 - és persze szépen pakoljátok, amíg lehet. A mesehős nevében is lehet pakolni, pl. azt, hogy félünk a sárkánytól meg az ördögöktől, meg a kutyáktól, és a dörgéstől...

Amikor már aznapra elfogytak a félelmek, kötözzétek be a zsák száját jó erősen és találjátok ki közösen, hogy mit tesztek vele! (Pl. el lehet dugni, ki lehet borítani az erkélyről a tartalmát, ott lehet hagyni a szoba közepén...)

A játék, a szimbólumok és a mese nyelvén óriási megkönnyebbülést élhet meg a gyerek. Előfordul, hogy ő maga fogja kérni legközelebb, hogy vegyétek elő a képzeletbeli "félelemzsákot" és pakoljátok tele.

Ez egy jó közös játék lehet, aminek során a gyereked legbelső, legkevésbé ismert lélektani világba enged betekinteni. Nagy kincs ez, nagy felfedezésekre ad lehetőséget...

Jó játékot kívánok!

Az "Igazi" az milyen?

Már az oviban sem lehet ezt a kérdést megúszni: "Lehet, hogy szerelmes vagyok?"

Lehet. 

Hogy kisgyermek korban milyen aranyos a szerelem, látjuk. Akkor még alig-alig gondolsz szülőként a majdani kamaszkorra, az első, igazi szerelemre és persze a szinte elkerülhetetlen csalódásra. 

De mit kell ilyenkor mondani?

Hogyan lehet arról beszélni egy kamasszal, vagy fiatalabb, idősebb gyermekkel, amiről nekünk magunknak is inkább tapasztalataink vannak, de megfogalmazni rettenetesen nehéz?

Vannak nálunk bölcsebb gondolkodók.

Egyszerűségükben a nagyszerűségük!

Pontosan el tudják nekünk magyarázni azokat az élményeket, érzéseket, amiket mi csak körmönfont jelzős szerkezetekkel vagyunk képesek leírni - hiába.

forrás: nyitottakademia.hu

Mai segítőnk Popper Péter. Téma: AZ IGAZI

"El kell mondanom egy szomorú hírt. Az 'Igazi' nem létezik. Nincsen. Sehol nem él egy olyan nő vagy férfi, aki az Igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne 'Igazi'. Ehhez nagyon sok szeretet, munka, türelem, megértés szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, amelybe a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis Igazivá vált."

Baj van a gyerekkel! Ez rettenetes szégyen nekünk! Valamit nagyon elronthattunk, de nem tudom, hogy mit!

A címben szereplő mondatokat egy apuka szájából hallottam legutóbb. Kislánya (10 éves) - bár volt már szobatiszta - bepisiléssel küzd, ráadásul a székletét is gyakran és sokáig visszatartja. Az édesanyával együtt, hosszú évek óta járnak klinikáról klinikára. Minimális az eredmény. Diagnózisok születnek, újabb kivizsgálások, de nincs javaslat a tartós megoldásra. Egyedül a hashajtózást ajánlják nekik.

Nem nyugszanak. Ahol csak lehet, segítséget kérnek, őszintén és sok-sok szorongással. Szervi ok nincs, valami egészen más baj lesz itt.

De hát, ők nagyon szeretik a gyerekeiket! Nagyon! Valamit mégsem csinálnak jól?!

Egy professzionális segítőn keresztül pszichológushoz kerülnek...
Készülnek, majd hozzák a kislányt, valami jó fog történni, de "csak" őket várják! Nagy várakozás keveredik óriási szorongással: "Vajon megint valami sokat ígérő lehetőség, ami a végén semmivel sem visz előrébb?" "Mi lesz, ha kiderül, mi rontottuk el?"

Aztán elkezdődik a munka, a kölcsönös bizalom szakember és a szülőpár között fokozatosan kiépül. Nehéz órák követik egymást úgy, hogy még mindig a párral dolgozik a pszichológus.

Kiderül, hogy a család olyan, mint egy rendszer, aminek minden egyes eleme kapcsolatban van a másikkal. Ebből következik, ha az egyik elem, azaz, az egyik családtag változni kezd, változtat valamit a magatartásán, a "Hogyan?-on", akkor a többinek is változtatnia kell, hiszen már nem lehet a korábbi, megszokott módon reagálni. Ha ügyesek vagyunk, akkor ebben a formában indul el egy nagyon jó irányú változás szép lassan az egész családban, ami aztán oldja a gyerek tüneteit.

A találkozások során a szülők nehéz felismerésekkel gazdagodtak. Szembe kellett nézniük bizony - ahogy tartottak is tőle korábban - a saját gyermeki múltjukkal és azzal, ahogy velük bántak annak idején a saját szüleik. Meg kellett szépen és folyamatosan látni a saját és a párjuk családjának olykor furcsa és fájó működését. Mintákat fedeztek fel. Olyan dolgokat, amikre az ember gyakran mondja fiatal felnőttként, hogy "Soha nem csinálom úgy, ahogy az anyám meg az apám!" Aztán persze, hogy ugyanúgy csinálja - amíg fel nem ismeri, hogy a családi minták a viselkedésünkben bizony "öröklődnek". Persze itt nem genetikai öröklődésről van szó, sokkal inkább arról, hogy az egymás közötti viszonyainkat a szüleinkhez hasonlóan éljük. Miért? Mert biztonságot ad, mert azt ismerjük, mert ők is úgy csinálták annak idején...
Azonosulunk a szülői mintával, vagy éppenséggel ellenazonosulunk. Mit jelent ellenazonosulni? Azt, hogy nem követem pl. a szüleim rossz fegyelmező gyakorlatát még akkor se, ha nagy erőfeszítésembe kerül, nem ütöm meg a gyerekemet.

A szülők lelkiismeret-furdalása ilyenkor szinte természetes jelenség. Nehéz a saját - adott esetben nehéz - sorsukkal szembe nézni.

De ha nem így, akkor hogyan?

Valami mást kellene kitalálni. Jönnek az ötletek, a viták, olykor az egymás iránti haragnak, dühnek, és persze a szeretetre vágyásnak a kifejezései. Rossz szülők vagyunk, ráadásul még a saját szüleinkben is csalódnunk kell, legalábbis amit eddig csak halványan sejtettünk, az most kimondásra is került.

A szülőpár egymást is vádolja sikertelenség-érzésük és a tehetetlenség miatt. A gyerek "baja", a segítségkérés szégyene lassan és alattomosan állt kettejük közé. Pedig hogy szerették egymást. Nem elég, hogy vissza kellett nézniük saját szüleikre, saját gyerekkorukra, nem elég, hogy azt érzik, mint szülők, csődöt

mondtak, most itt van még az is, hogy eltávolodtak egymástól...

Volt min, van min dolgozni. A kezdeti találkozások hangos és olykor méltatlan szavai egyre halkultak és elmaradoztak. Ahogy halad előre az idő, egyre több figyelmet szenteltek egymásnak, egyre gyakrabban jutott külön-külön is eszükbe, hogy "Hopp, ezt most nem szabad így!" Egyre több pihentető pillanat van otthon és végre újra tudnak közös és kellemes hétvégéket együtt és a gyerekekkel eltölteni. Kezd feléledni az egymás iránti tisztelet. Míg korábban azon versenyeztek, melyikük tudja hangosabban elmondani a gondokat, most egymás szavát megvárják, aztán megerősítve a másikat fűzik tovább a gondolatot. Akkor sem becsmérlik egymást, amikor fény derül még egy-egy hiányosságra. Megszépültek. Az apán csinos vasalt ing, az asszonyon ízléses, divatos és hozzáillő blúz. Egyre inkább tudnak figyelni egymásra, még akkor is, amikor az eredeti családjukkal szemben olykor komoly lelkiismeret-furdalásuk van, mert egyre gyakrabban mernek nem-et mondani, a saját családi igényeinek a nagyszülői kívánalmak elé helyezni. Pedig korábban a válás gondolata is felmerült bennük.

Hát, így megy ez. Szépen, lassan, küzdelmesen. Az eredmény nem várat magára, még jelen van a problémát jelző tünet, de már egyre ritkábban jelentkezik, egyre oldódik a vele kapcsolatos szégyen is.

Bátorság, ha baj van! Segítünk.

Képek: photopin.com

Kamasztitkok dr. Vekerdy Tamás tanácsaival

Tudod, mi történik, ha Te magad korrepetálod a gyermekedet? A tanár úr válaszol...

A szülői korrepetálás forgatókönyve - időrendben

 

0.-3. percben felsejlik fejedben a gondolat: „Istenem! Butább, mint gondoltam!” – Azért bizakodva folytatod a házi munkát, ő tanulni kényszerül.

3.-6. percben elkap a kétségbeesés, „Nem csak, hogy buta, de még jellemtelen is!” – Tanulás helyett matat az asztal alatt, amikor kérdőre vonod, hogy mit csinál, gondolkodás nélkül hazudik: „Semmit!”

6.-9. perben rájössz, a gyereked nem is szeret már téged! – Ha szeretne, ugye, tenné, amit megkövetelsz tőle. De nem teszi!

9.-10. percben a feszültséggel, fájdalommal és szeretetlenséggel kevert dühöd egy hatalmas ordításban ölt testet, mire ő elkezd sírni! Már megint! Most már bizonyos vagy az - eddig csak halványan tudatodba engedett – rémséges tényben: „Rossz szülő vagyok!”

Vekerdy tanár úr a problémára megoldásként egyszerűen csak annyit tanácsol, „…az iskola ne rontsa meg az otthon atmoszféráját!”

Kérdések, amikre van válasz:

1. Hogyan tudunk hiteles szülők maradni?
2. Korlátlanul adjunk édességet a gyereknek?
3. Beszélgetés a halálról egy háromévessel?
4. Hálózati küzdelem tizenöt évesen!

 Ide kattintva olvashatod el a válaszokat! 

Jó szórakozást kívánok! :)

A 11 éves fiam állandóan a szexről beszél

Anyuka kérdezi:

"A fiam állandóan a szexről beszél. Otthon szinte be is mutatja meglehetős pontossággal a szükséges mozdulatokat. Nagyon zavarba ejtő, mert nem tudok vele mit kezdeni. Normális dolog ez? Tudom, hogy néha egymást buzdítják arra, hogy keressenek a Neten mindenféle szexuális tartalmú videókat."

Vajon miért olyan félelmetes téma a szex? Szeretnénk megúszni valahogy, hogy a szexualitásról bármilyen formában beszélni kelljen, különösen, ha a gyerekről van szó.

A tizenegy éves kiskamasz teljes joggal érdeklődik. Megjegyzem, már korábbi életkorban sem kell csodálkoznunk, ha a gyerek előhozza a szex-témát.

Gondolj csak bele! Mindenhonnan "dől a szex"! Fotók, videók, írott és online sajtó, televízió, egyszerű filmek... és akkor még jó, ha a gyermekünk a "normál" szexualitásba botlik és nem valami kemény pornó oldalra vetődik. 

forrás: http://jezebel.com

 De kezdjük mindjárt az elején! Hogy is volt Veled? Te kitől szerezted be az első tuti információidat a szexről? Mennyi idős is voltál? Testvéred? Szüleid? Barátaid? Valami felvilágosító kis könyvecske?

Utazz kicsit vissza az időben! 

A szexualitáshoz való hozzáállásunkat nagyban meghatározza, hogy mit láttunk ezzel kapcsolatban a családunkban. Az, hogy mennyire volt természetes velejárója a szüleid életének, mertek-e róla adott esetben beszélni, lehetett-e kérdezni, megbeszélhetted-e valakivel az első szexuális élményeidet, mind-mind nagyon meghatározzák, hogy Te, ma mit tudsz kezdeni a gyerkőcöd bontakozó érdeklődésével.

Ami a mában nagyon fontos, hogy ne csinálj belőle titkot! A szexualitás, akár a halál, az élet természetes velejárója. Éppen ezért, ahogy írni és olvasni, úgy a szexuális fantáziákkal, érdeklődéssel bánni is meg kell tanítani a gyereket. 

Ez nagyjából annyit tesz, hogy beszélgess vele azon a szinten, ahogy ő azt igényli éppen. Nem kell sem többet, sem kevesebbet közölni, mint amit látod, hogy a gyerek igényel. De azt kell, mindenképpen kell, hogy végigbeszéld vele. Így csillapodik - egy időre - az érdeklődése. 

Amit a kérdező anyuka is tapasztalt, hogy szexuális aktushoz hasonló mozdulatokat tesz a fia, remélhetőleg szintén megbeszélhető. Nem kell minősíteni, sem tiltani. Inkább kérdezzük meg, hogy most mi is történik, vagy éppen, hogy hol látott ilyet, szerinte az mi, vagy éppen mire jó. Ahogy megválaszolja ezeket a kérdéseket, pontosan látni fogod, hogy éppen hol tart a szexről való tudása, és ez nem jelenti azt, hogy az un. pszichoszexuális fejlődése, fejlettsége is ezen a szinten állna. Éppen ezért légy óvatos azzal, hogy mit közölsz a gyerekkel, nem kell, csak annyi információt adnod neki, amit még láthatóan nem érez túl soknak.

A szexvideókkal már sokkal zűrösebb lehet a helyzet. 

Szerintem szinte kivédhetetlen, hogy ne találkozzon a gyerek szexuális, vagy inkább pornó tartalmú videókkal. 

Itt is kell venned egy nagy levegőt, mert erről is beszélni kell!

Ráadásul nem is akárhogyan! Arról érdemes beszélgetni a csemetével, hogy a szexualitás testi örömeit nem szabad összekeverni önmagában a szeretettel/szerelemmel, illetve, hogy a pornóban látott dolgok nem feltétlenül a valóságban zajló férfi és nő közötti érintkezés általános formái. 

Itt is fontos, hogy inkább kérdezz a gyerekedtől, várd meg a válaszát és csak finoman reagálj rá. Ugyanakkor lényeges, hogy a pornót ne kezelje a gyerek önmagában a szexualitásnak, ne kapcsolja össze, hogy "így kell csinálni, majd, ha nagy leszek".

A kapcsolatok érzelmi tartalmát érdemes hangsúlyozni. Akár mesélhetsz arról, hogy az apjával Ti hogyan találkoztatok, az milyen érzelmeket keltett Benned. Ha rákérdez a szexualitásra, persze a szintjének megfelelően mindenképpen válaszolj.

Szerintem erre a témára még visszatérünk...

Már szóba se áll velem

Az anyuka meséli:

"A 10 éves fiammal nem lehet beszélgetni. Semmit sem hajlandó elmondani nekem. Hazajön, bemegy a szobájába, teszi a dolgát. Azt sem tudom, milyen jegyei vannak. Igaz, kitűnő tanuló, már egyedül jár iskolába is. Azt sem igényli, hogy a fürdésnél, öltözésnél segítsek neki. Nem értem, mi történik. Igazából nincs semmi baj, de ez olyan furcsa nekem."

Úgy tűnik, az anya és fia kapcsolata lassan átalakul. A fiúcska már egyre kevésbé igényli a szoros szülői gondoskodást, egyre inkább kezdi a "saját útját járni".
Bár még csak tíz éves, mégis önállósodik. Ugye, ennek örülni kell!? Jó tanuló. Ennek is örülni kell.

Nem beszélget, nem mesél.
Amint haza ér a suliból és első kérdésed, hogy "Na, mi volt az iskolában?" ugye, emlékszel még a klasszikus saját válaszodra: "Semmi!"
Kedves Szülő, gondolj csak bele: Egész nap ott van a suliban. Egész álló nap a társai, tanárai, a menza és az iskolaszag veszik körül. Ugye, a jóból is megárt a sok!
Várj egy kicsit! Hagyd élni, létezni, lenni otthon. Mesélj kicsit Te magad is a napodról és meglátod, a gyerkőc is mesélni kezd. Persze, ilyenkor vannak "muszájkörök", olyan kérdések, melyeket egyszerűen nem lehet kihagyni.




forrás:fhairsyle



Nem igényli a segítséget a fürdésnél, öltözködésnél.

Szerintem ez jóóó! Nagyon jó! Ahogy növekszik, úgy alakul ki a privát tér, az intim tér iránti igénye és persze jön a társadalomban elfogadott szemérmesség is.

Lehet, hogy lassacskán kezd kamaszodni. Adjuk meg neki a lehetőséget az önálló szárnypróbálgatásokra. Nem kérdés, a finom iránymutatásnak mindig van helye.

Ezen a ponton azonban van egy GONOSZ KÉRDÉSEM: Vajon mennyire az anyai szív igénye még a gondoskodás?

Arra gondolok, hogy bizony ahogy a gyermek kezd egyre önállóbb lenni az élet különféle területein, úgy egyre többször kerül a szülő szembe azzal a helyzettel, hogy neki is engednie kell a gyereket önállónak lenni. Engedni, elengedni. Ez egyáltalán nem könnyű. A kiskamaszkor kezdetén mégis figyelni kell szülői önmagadra is. Vajon a gondoskodás most kinek az igénye? A gyermekedé-e, vagy éppen Tiéd?

Baj nincs, csak a helyzet furcsa. Mitől?

Talán éppen attól, amit az előző fejezetben leírtam. A szülői szívedben még egy kicsi, nagyon is gondoskodásra szoruló gyermek képe van, közben pedig haladt az idő, elszállt az idő. Itt vagytok, itt a tíz éves, vagy éppen már tizenéves kiskamasz és neki már mások az igényei. Alkalmazkodnod kell hozzá, hogy érett, önálló felnőttet nevelj belőle.

Ja, hogy ez nem könnyű? Nem az. Mégis szükség van rá, hogy Te magad is kicsit átértékeld a kettőtök viszonyát, a Te helyedet, szerepedet az ő életében.



Lehetséges, hogy most már a direkt irányítás helyett az ő igényeit még inkább előtérbe helyező, támogató kísérés és figyelem kerül előtérbe. Pont úgy, mint amikor járni tanult. Most "élni tanul". Kicsit máshogy van szüksége Rád. 

A hasfájást komolyan kell venni?

A szülő kérdezi:

"Kisfiunk hétköznap esténként gyakran panaszkodik, hogy fáj a hasa, hányingere van. Nem értjük, hogy miért? Mindig az esti közös olvasás körül derül ki, hogy nem érzi elég jól magát. Egyébként laza, könnyed srác, amint haza ér, behajítja az iskolatáskáját a helyére, nem szorong. Nem értjük, mi történik vele ilyenkor."

Mi történik itt? Kisiskolás kisfiú valami krónikus hasfájásban szenvedne? Beteg? ...vagy ezt nevezzük iskolaundornak? Így akar megúszni valamit?

A belgyógyászati kivizsgálásokon már túl vannak, semmi probléma, a betegséget kizárták a hozzáértő orvosok.

Vannak napok, amikor nem is fáj a hasa - és ez nagyon jóóóó!

Gyerekeknél is gyakori jelenség, hogy úgy érzik, talán túl sokat várnak el tőlük a szüleik.

Ez jelentheti adott esetben azt, hogy a szülő "gonosz módon" állandóan szigorúan, igen magas elvárásokat támaszt és hajtja a gyerekét az eredmények felé (pl. tanulásban, sportban).

Ám az is előfordul, hogy a gyerkőc éli meg úgy, hogy anyának, vagy apának nem tud eléggé megfelelni. Szeretné a szeretetüket minden lehető eszközzel megtartani, így lesi elvárásaikat, kívánalmaikat. Ha apa, anya, vagy mindketten szeretik a magasabb követelményeket, fontos mérce a családban a jó teljesítmény, akkor bizony kialakulhat ez a szorongás.



Forrás:parentia



Hogyan lesz ebből hasfájás?

Egyszerűen úgy, hogy félek, hogy nem tudok elég jól teljesíteni => ezért nem lesznek elégedettek a szüleim => csalódnak bennem => nem fognak szeretni => ha beteg vagyok, akkor nagyon szeretnek, vigyáznak rám, ráadásul a betegnek elnézhető, ha nem sikerül minden az elvárások szerint.

Honnan lehet tudni, hogy fontos mérce-e a családban a jó teljesítmény?

Kedves Szülő!

Idézd fel néhány pillanatra a saját gyermekkorod iskolás éveit! Mit szoktál hallani a szüleidtől? Nekik kiemelten fontos volt, hogy Te hogyan teljesítesz? Előfordult, hogy Te magad is szorongtál, sikerül-e majd ez vagy az a dolog úgy, ahogy a szüleid elvárták tőled? Lehet, hogy néha Neked is fájt a hasad, a fejed, vagy volt hányingered?

Kérdezek még! Az igazán kemény munka és a jó, adott esetben kiemelkedő teljesítmény felnőttként  a munkád igen komoly szerepet kap?

Erős késztetést érzel magadban, hogy elérd, a gyereked sokkal többre vigye, mint akár Te magad?

Ezekkel a dolgokkal semmi baj sincs! A fontos, hogy tudd, előfordulhat, hogy a gyermekednek "úgy jön le", túl sokat vársz el magadtól és tőle is.

Mit lehet tenni, hogy ez a szorongás oldódjon?

Beszélgetni kell! Annyit, amennyit csak elbír a kapcsolatotok. Na, ez nem azt jelenti, hogy csak papolj neki arról, hogy milyen fontos tanulni, akkor lehet belőle VALAKI, akkor nem lesz egy utolsó SENKI...

Sokkal fontosabb, hogy arról is beszélgessetek, hogy olykor nehéz bizony helyt állni, lehet néha hibázni, a szülők is hibáznak, nekik sem volt könnyű gyerekként mindig megfelelni az elvárásoknak.

Felnőttként mondogatják Neked, hogy túl komolyan veszed a munkádat, vagy éppen a háztartást, vagy a sportot...?!

Fontos, hogy elmond a gyermekednek, úgy szereted és úgy is fogadod el, ahogy ő van. Még akkor is, ha néha egy-egy nem kívánt jegy becsúszik.

Jó, ha bevallod, Neked is voltak nehézségeid a suliban és erről lehet beszélni. Ő kérdez, Te válaszolsz és ne félj, ettől a szülői tekintélyed nem lesz oda! Sőt! Bátorság!

Súlyosbodhat ez a probléma, ha nem vesszük komolyan?

Igen. Bizony ez az alkalmankénti, még nem túl erős hasfájás odáig juthat, hogy kifejlődik belőle egy általános és nagyon erős félelem az iskolától, azoktól helyzetektől, ahol neki meg kell mutatnia, hogy mit tud, összességében a teljesítményekhez között helyzetektől. Ilyenkor előfordulhat, hogy a gyerek egyáltalán nem bír elmenni az iskolába, vagy akár a lakásból sem bírja kitenni a lábát, mert elönti a félelem és a szorongás.

A lényeg: őszintén vizsgáld meg a saját hozzáállásodat, beszélgessetek sokat és ha úgy érzed, egyedül nem megy, akkor kérj segítséget.