Félreértetted: tizennégy évesen ő még nem érett felnőtt döntést hozni

A kislány teljes testében remegve vette fel a ruhákat, amiket az anyja aznap délelőttre a fotel szélére szépen vasalva kikészített. Egyre az járt a fejében, hogy most mi lesz? Hogy van az, amikor be kell menni a bíróságra, ahol ott lesz az apja is és valaki kérdez majd valamit, amire jól kell válaszolni. De mi lesz a jó válasz?
Sajnálta és szánta az apját, féltette és nem értette az anyját. Haragudott rájuk és szerette őket nagyon. Igyekezett jól viselkedni, gondot nem okozó, jó gyereknek lenni, aki megértő, együttműködő, nem mondja, hogy "Nem!", és hogy "Nem csinálom!" Tette a dolgát, kitűnően tanult, olykor ha a szülők megengedték, el-elment a barátaival moziba, vagy egy-egy ottvalvós pizsamapartira, kosármeccsekre, edzésekre, szakkörökre. Ilyenkor felszabadultnak érzete végre magát, önfeledt kacagott,  a társaság középpontja volt. Kitűnő, elmés humora miatt  a társai és a felnőttek egyaránt kedvelték.
Éppen a cipőjét kötötte be az előszobában a kis sámlin ülve, miközben mozifilmként pergett előtte az apjával töltött múlt hétvége. Addig sem értette igazán, hogy mi történt a szülei között, hogy olyan gyorsan szétköltöztek, nem értette, hogy miért bírták ki tizennégy évig rendszeresen veszekedve és hangosan vitatkozva, és aztán pár hónapja miért kellett hirtelen szétköltözniük. Sokat beszélgettek erről a barátnőivel, úton hazafelé az iskolából szinte naponta előkerült a szülők baja, hol egyik, hol másik kislány történeteiben. És most itt van ez a bírósági ügy. Apja szerint ez így helyes. Neki el kell mennie oda, válaszolni kell a kérdésekre. Apja barátjának mélyen dörmögő szavai jártak egyre a fejében: "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj." Ezt is olyan érthetetlennek érezte, miért kell idegeneknek beleszólni a családi dolgokba? Eddig is féltette apját, anyját. Napok óta alig alszik valamit, hajnalonta korán ébred, inkább olvas az ágyban, míg csörög a vekker, a suliban is elkalandoznak néha a gondolatai.
A gyomrában érezte a helyzet súlyát. Mióta anyja elmondta, hogy menni kell a bíróságra egyre jobban aggódik azon, hogy mit kérdeznek majd tőle, mit kell mondania, egyáltalán miért kell ott lennie?
Gyorsan odaértek a tárgyalóterem elé. A folyosó hideg volt és minden visszhangzott. Látta a szüleit és remegő lábakkal kapaszkodott meg, mikor megkérdezte a bíró, hogy "Kivel szeretnél lakni ezután?" "Milyen a viszonyod az anyukáddal, az apukáddal?"
Mit mondhatott volna ezekre a kérdésekre? Mindkettőt szereti, most mindkettőre haragszik és mindkettő tekintetét magán érezte abban a pillanatban. "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj."- visszhangzottak az apai barát intelmei a lelkében, és összeszedve magát, ahogy egy jól nevelt, teherbíró, okos nagylánynak kell. Csak a bírót látta maga előtt, ahogy a nagy barna faasztal mögött ül és empatikus mosolyt erőltet magára, majd hangosan válaszolt: "Apával szeretnék lakni."
Hát döntött. Még nem sejtette, mit hoz magával ez a mondat, meggyőződése volt, hogy ez a jó válasz. Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy anyja számára megemészthetetlen és megbocsáthatatlan ez, ami hosszú időre rányomja bélyegét kettejük amúgy is rozoga kapcsolatára.
Tele lelkiismeret-furdalással, haraggal, elkeseredettséggel, zavarodottan és végtelen szomorúsággal lépett ki a tárgyalóterem ajtaján. Az ő döntésétől változott meg minden egy pillanat alatt. 

Bármi történjen, a gyermek az esetek legnagyobb részében mindkét szülőjéhez ragaszkodik a lelke legmélyén, lojális mindkettőhöz. 

Őt magát döntés elé állítani egy szülők által kialakított helyzetben nagyon nagy hiba. Olyan ez, mint amikor egy óriási, telepakolt bevásárlótáskát nyomunk az éppen járni tudó kisgyerek kezébe. Kezd vele ugyan majd valamit, de megoldani ezt a feladatot nem képes. Nem cipelheti ezt a terhet, mert nem képes rá, éretlen még erre a feladatra.

A történetem főhősét döntési helyzetbe kényszerítették. Feladatot kapott, meg is küzdött vele valahogy. Átvállalta a felnőttektől az egyik legnagyobb feladatot, és ezzel átvállalta a felelősséget, mert nem volt más választása. A döntéssel elveszett a lehetőség a megharagudásra. Csak önmagára haragudhatott, a későbbi következményekért ő maga felelt. Legalábbis még vagy tíz évig így gondolta...

Bármilyen nehéz kimondani, hogy válás esetén ki az, aki megy és ki az, aki marad, bármilyen nehéz a gyerek szemébe nézni és - korának megfelelően - a valóságot felvázolni, bármilyen nehéz és kínos vállalni, hogy a gyermek megharagszik a szülőre, dühös lesz és ennek válogatott formában hangot is ad, ha valóban az ő érdekét nézi a szülő, akkor bátran és a legnagyobb őszinteséggel kell vállalnia a döntés meghozatalát és kimondását. 

A felnőtt döntése, a felnőtt felelőssége. Ára van annak, ha a felnőtt döntés felelősségének terhét a gyermeknek kell cipelnie. 

Kedves Olvasó!

Ha felnőttként küzdesz a fentiekhez hasonló nagy feladattal, ha érzed, hogy nem találod az utat a döntés megfelelő közléséhez, kérj segítséget!

Így beszéld meg a gyerekkel, hogy bizonyos dolgokra nem telik...

A fiatal, negyvenes anyuka kettő gyermeket nevelt. A kisebbik 11 éves, kiskamasz fiúcska.
Gyermekei apjának viselkedését nem viselte el tovább, elköltözött. Vállalt egy önálló, nehéz, de mégis - a veréseket, megszégyenítést, megalázást megspóroló - méltóbb életet.

A nagyobb gyermek már felnőtt, kirepült, a kisebbik fiúcska az édesanyja egyedüli öröme. Tizenegy éves és vannak  igényei. Szeretne ruhát, cipőt, iskolatáskát, telefont, focilabdát, edzést, stb. Nem lehetetlen, de egyszerre egy új albérlet keresése során mégsem könnyű előteremteni a pénzt. A gyerek nehezen viseli, hogy kívánságai nem teljesülnek azonnal, követelőzik, sír, duzzog, olykor csúnyán visszaszól, máskor elvonul. Nem érti, hogy amíg apánál laktak, miért VOLT és, ahogy elköltöztek, miért NINCS (annyi)? Miért kell várni a dolgokra, miért és mit és hogyan kell tenni érte?

Az édesanya, aki a legjobbat szeretné a fiának, három helyen vállal állást, és a különköltözést követően, az első fizetéséből befizeti az első havi részletet a kisfia által vágyott almás telefonra...

Ahogy múlik az idő, lesz telefon, márkás cipő, márkás ruha, folyamatos zsebpénz, hogy az unalmas otthoni szendvics helyett lehessen valami finom tízórait venni a suliban...

Gondolhatnánk, ismét egyenesben a világ, helyreállt a rend.

Az anyuka azonban elkeseredetten panaszkodik: a gyerek egyre többet akar, otthon nem segít, úgy érzi, erőfeszítéseit nem becsüli meg, gyakran tiszteletlen vele, az iskolában romlik a teljesítménye, nagyon dühös, ha azonnal nem kap meg valamit. Pedig nem volt ilyen. Aggódik miatta. Úgy érzi, tehetetlenné vált.

Hogy zajlik a fiúcska egy hétköznap délutánja? Az édesanya nehezen tudja elmesélni, az iskolát követő szabadidőről keveset tud, otthon tölti ugyan a fia az estéket, de nem tudni mivel...

Kisebb házimunka, ami a gyermek feladata, felelőssége lenne, szinte értelmezhetetlen anyuka számára. A kérdésemen is elcsodálkozik. Kettesben, közösen végzett tevékenységről sem tud beszámolni. A három munkahely, a kevéske szabadidő, meg a háztartás mellett erre igazán nincs idő. Egyébként pedig az ő családjában ez máshogy működött;  a ház körüli teendők mindig a nőkre maradtak, nem a férfi és nem a (fiú)gyerek dolga volt.

Segíteni előkészíteni a vacsorát? Megteríteni az asztalt?
Néha elmosogatni? 
Összepakolni a könyveket, füzeteket a szobában, esetleg porszívózni kicsit? 
Kivinni olykor a szemetet? 
Segíteni a hétvégi bevásárlásban? 
...

Ritkán beszélgetnek arról, hogy a felnőttek hogyan keresik a pénzt, és mennyibe kerül a kis albérlet nyugalma, hogy kell fizetni rezsit, meg villanyszámlát, meg gázszámlát, a telefonok költségét és a sokcsatornás TV csomagot sem adják olcsón, a hétvégi bevásárlás pedig előfordul, hogy kisebb varázslathoz hasonlít, mert kevésből kell a legtöbbet kigazdálkodni.

Pedig lehet, sőt, szükséges kis feladatokkal megbízni a gyermeket. Megdicsérni, ha sikerül, ha nem, mert ugye a nehezen felkelthető lelkesedést nem érdemes letörni a tökéletesség szigorával.

Beszélgetni is érdemes arról, hogy ki és hogyan, milyen munkát végezve keresi meg a családi kasszába valót. Arról is érdemes olykor beszélgetni, hogy a számlákat kifizetni nagyon fontos dolog, be lehet fizetni azokat közösen is, sőt a bizonylatokat lehet egyszer-egyszer közösen rendbe rakni.

Jó, ha a zsebpénzével maga gazdálkodik a gyermek és egészen korán megismerkedik a bevételek és a kiadások viszonyával. Remek társasjátékokat is találhatunk ebben a témában.

A korának, képességeinek megfelelően minden gyermekre bízhatók kisebb-nagyobb ház körüli munkák.
A jókor adott dicséret sokat segít megtartani a motivációt.
A bevételekkel és kiadásokkal jó, ha minél előbb tisztába kerülnek a gyermekek.
A zsebpénz jó apropó arra, hogy a vágyakat és az anyagi lehetőségeket segítsünk összehangolni, megtanítsuk a gyermeket bánni a pénzzel.
A szülők példája ebben az esetben is meghatározó. Ha változtatnánk a korábbi gyakorlaton, azt tegyük világossá, mondjuk el, hogy mától másképp lesz, méghozzá konkrétan így és így. Ezt követően már csak ügyelni kell, hogy a szülők is tartsák a változás irányát.
A nem-tetszéséről beszélhessen a fiatal, ugyanakkor a szülő se feledkezzen meg arról, hogy a gyermeke irányába pontosan kell megfogalmazni elvárásait, és az együttműködés irányát is; a kereteket alapvetően a szülő határozza meg.
Az pedig elengedhetetlen, hogy mi felnőttek ne feledkezzünk meg arról, hogy mi is voltunk egyszer kamaszok és nekünk is voltak vágyaink, igényeink, és a pénzzel már akkor sem volt könnyű megismerkedni és jól bánni.

Nincs rendben a hallgatás! Így segíthetsz családoknak ha baj van

Nem kérdés, mindannyian szeretjük azt gondolni magunkról, hogy jó emberek vagyunk, akár jobbak is az átlagnál.

Segítünk, ha kell! ...legalábbis addig így gondoljuk, míg a nehéz helyzet elénk nem áll, míg nem kell teljes mellszélességgel felvállalni véleményünket.

A beavatkozás sokféle lehet. Maga a szó sem kellemes, BEAVATKOZÁS... Ki és mibe avatkozzon be? Mikor avatkozzon be? Hogyan avatkozzon be? Mi lesz aztán a beavatkozás után? Ez valódi segítség? Nem ártunk inkább? Ki döntheti el? Ki ítélheti meg?

Mi döntünk, mi cselekszünk és mi vállaljuk a felelősséget azért, mert az valljuk, a bántalmazás nem magánügy. Ennyire egyszerű.

Szeretjük azt mondani, a beavatkozás maga a segítségadás. Hányszor hallottuk, vagy éppen mondtuk: "Én csak segíteni szerettem volna." A jó segítségadásnak azonban szabályai vannak: 

Annak segíts, aki kéri! 

Abban segítsd, amiben kéri! 

Akkor add a segítséget, amikor kéri! 

...és mit csinálj akkor, ha éppen a szemed előtt zajlik egy család lecsúszása, elesettek, idősek, nők, betegek bántalmazása, gyerekek elhanyagolása ...és senki sem kéri a segítségedet?!

"Nem az én dolgom!" "Mást ezért fizetnek!" "Nem akarok bajba kerülni, sosem lehet tudni."

Ismerős gondolatok? Tedd a szívedre a kezed, és válaszolj magadnak őszintén, megfordul(t)-e hasonló gondolat a fejedben? Elhangzott-e ez a szádból?

Az sem baj, ha igen! Mindannyian emberből vagyunk, esendők vagyunk, és lássuk be, tele vagyunk kétkedéssel. Nem is az a kérdés, mi minden fut át az agyadon ilyenkor. Fontosabb, hogy mit cselekszel? Cselekszel-e? Mersz-e felelősséggel cselekedni?

A bántalmazás nem magánügy. Nem lehet magánügy!

Mert mi történhet? Lelki sérülés?!  Még mindig vannak, akik legyintenek erre egy nagyot, mások szerint ez gyengeség és persze közhely.

Mégis, gondolj bele ezekbe a helyzetekbe egy kicsit, mi marad rejtve a szemünk előtt? Elveszhet a bizalom és megmarad az egyedüllét szorongása.

A világ hirtelen tele lesz ellenséggel, ahol mindig azt kell figyelni, ki és hogyan akar bántani, kihasználni, megfélemlíteni, megszégyeníteni, kinevetni, felhasználni?  Lehet, hogy azt kell figyelni, kit kell éppen megmenteni a másik haragjától, vagy éppen a "menekülési útvonalat" kell tervezi estéről estére, évről évre.

Előfordul, hogy egy-egy új szereplője az életnek új és nagy reményt ad. A csalódás viszont szinte elviselhetetlen fájdalommal jár, már megint...

Pillanatok alatt kialakulhat egy fájó meggyőződés: inkább jobb egyedül, mert az biztonságosabb. Az, akit bántalmaznak lehet, hogy feltűnően szúróssá, vagy túlalkalmazkodóvá válik. Lehet, hogy felszínes, és a hétköznapok szintjén kellemes kapcsolatot alakít ki az iskolában, vagy a munkahelyén, de valódi, mély, odaadó és érett elköteleződéssel ritkán lehet találkozni, gyakran megmarad a lélek mélyén az a furcsa óvatosság, ami arra inti, hogy elkerülje a bántalmazó helyzeteket.

Másoknak az örök csalódások körforgása jut; mindig keresni az új és újabb élethelyzeteket, menekülni előre, keresni és újabb ismeretségeket kötni, fellángolni, vakon hinni és a végén csalódni. 

Mégis, mi a teendőnk ilyenkor?

Leginkább odafigyelni a másikra, beszélgetni vele, róla. Időt szentelni neki és figyelmet. 

Én arra bátorítok mindenkit, hogy merjen professzionális segítőt bevonni. Szóljon, írjon a helyi családsegítőnek, a helyi védőnőnek, a helyi orvosnak, a helyi körzeti megbízottnak. Ezzel esélyt adunk a segítségnek és a változás lehetőségének. A professzionális segítő tudni fogja, hogyan közelítse meg a nehéz helyzetet óvatosan, lassan építve a bizalmat, vagy éppenséggel azonnal és határozottan tud fellépni. 

A bántalmazás nem magánügy.