Az "agyonszakértőzött gyerek"

forrás: photopin

Most nem egy konkrét történetet szeretnék elmesélni, inkább arról írok,  hogyan lehet megelőzni az  "agyonszakértett gyerek-szindrómát"

 Nem tudok jobb kifejezést erre a jelenségre!

A fogalom körülbelül ezt takarja: adott egy gyerek, aki már a bölcsiben is az "Anyuka! Valami nem stimmel vele! Tessék elvinni ide meg ide!" kategóriába kerül. A szülő ijedten viszi azonnal a szakértőhöz, aki - legjobb tudása szerint kezd vele valamit - hiába. Az óvodában - a bölcsis kollégák tapasztalatait figyelembe véve - árgus szemekkel figyelik a gyereket, aki már most a "Valami nem fog stimmelni vele!" kategóriában indítja ovis karrierjét. És tényleg! Valami történik és ez a valami igazolja, hogy baj van a gyerekkel. Irány a szakértő segítő. A szülő most már biztos abban, hogy az ő gyereke nem átlagos. Jön a dac, vagy éppen a szégyen és a szakértőjárás kálváriája. Újabb és újabb "gógus", "lógus" szakértők jönnek a gyerek életébe, de csak nem akar jobb lenni a helyzet, pedig már iskolás. Szakértőhöz be, szakértőtől ki, sajátos nevelési igény?! 

A szülő értetlenül áll a helyzet előtt, nekik senki és semmi nem segít. De keres és kutat. Valahogy csak meg lehet javítani ezt a gyereket!

Iskolakezdés tájékán szülők tömegének szorul görcsbe a gyomra, mert előre rettegnek attól, hogy az óvónéni, a tanító néni, vagy éppen később az osztályfőnök, a nyelvtanár stb. mikor szól ismét, hogy a gyerekkel valami nem stimmel, valamilyen szakértőhöz el kellene vinni.

Nagyon nehéz az efféle keresztutat bejárt gyerekeknek és szüleiknek.

Azt tapasztalom, hogy azok a szülők érzik a leginkább kétségbeejtőnek a helyzetüket, akik a gyereket - minden szakértő szavára hallgatva - szorgosan viszik a javító órákra iskolai, intézményi keretek között éppen úgy, ahogy magánúton. A gyerekkel történik valami az ajtó mögött, de a szülő nem lát ebből szinte semmit, vagy éppen nem érti, hogy a szakszavak mögött mi van.

Ennek a keresztútnak az ára:

pénz

idő

csökkenő önbecsülés

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor tényleg szükség van szakértői segítségre! Erről azonban fontos, hogy a szülő maga is meggyőződjön, sőt! A szülőket hasonló helyzetekben ugyanúgy segíteni, adott esetekben információkkal, tanácsokkal, "házi" segítséget nyújtó praktikákkal el kell látni.

De mit tehet a szülő?

 

    A szülő bátran kérdezzen és érdeklődjön! Próbálja megérteni, hogy mi is a probléma, ne elégedjen meg a "hiperaktív a gyerek", "figyelemzavaros a gyerek", "magatartás zavaros a gyerek" és hasonló címkékkel! Kérdezzen rá konkrétan: Mit csinál a gyerekem? Akkor legyen elégedett, ha a problémát szinte filmszerűen leírják számára. Így biztosan érti, mi a baj.

 

   A szakértőtől kérjen a saját maga számára is időpontot! Beszéljék át, hogy pontosan milyen folyamatban van szükség a segítségadásra, előre láthatóan hány alkalommal szükséges találkozni a szakértővel, és azt is, hogy mi fog történni az egyes találkozások idején!

 

   A szülő a szakértővel együtt beszélje át, hogy mi a találkozások pontos célja és azt is, hogy mikor lesznek elégedettek az eredménnyel! A közös cél pontossá teszi, hogy miért is dolgoznak. A legjobb, ha a problémás viselkedéshez hasonlóan azt is "filmszerűen" előre vetítik, hogy milyen a kívánt - és reálisan elérhető - viselkedésforma a gyerek esetében.

 

   Kérjünk tanácsot arra vonatkozóan a szakértőtől, hogy otthon, illetve kritikus helyzetekben mi a célszerű viselkedési mód a szülők részéről! A gyermek érdekében a szülő és a szakértő közösen kell, hogy dolgozzanak. Az az igazi segítség, ha a szülői viselkedés segíti és támogatja a szakértő beavatkozásait és viszont. Ez a kölcsönösség segít a kívánt korrekciók eléréséhez.

Sikeres együttműködést kívánok a szakértőkkel!