Tuti megoldás: Így előzhető meg a függőség - és még sok más deviancia

A PREVENCIÓ kifejezés ma már mindenki előtt ismerős. 

Megelőzés. 

A születés előtt és azt követően indulnak a mindenféle prevenciós programok, amik kisebb-nagyobb hatékonysággal segítenek elkerülni betegségeket, fejlődési el- és lemaradásokat, magatartási problémák kialakulását, lelki fejlődési problémákat és a mai társadalmunkban problémás függőségeket, egyéb deviáns viselkedésformákat.

Most egy olyan egyszerű, jól érthető videót hoztam ide a blogra, ami világosan megmutatja a legfőbb prevenciós utat; a minőségi emberi kapcsolatok hálóját. 

A függőségekről alkotott kép rendkívül árnyalt. A klasszikus kábítószereket ma már visszatapsolnák a szakemberek, hiszen azokkal már tudtunk kezdeni valamit az egyén szintjén. 

A dizájner drogoktól és a viselkedéses függőségektől viszont rettegünk. Ezek minden eddigi függőségnél problémásabbnak tűnnek, az arcunkba vágják, hogy szinte tehetetlenek vagyunk velük szemben...

Ez a videó nem találta fel a "spanyol viaszt", viszont kiválóan rávilágít arra, ami a ma közösségeinek, a ma emberének a legfőbb problémája: zsugorodó emberi kapcsolati háló, és egyre növekvő magányos élettér.

A recept: kapcsold a gyereket minél több, jól működő, jó értékeket valló, közös élményeket adó társasághoz, elsősorban a saját családjához!

Ha segítséget kérnél, keress az elérhetőségeimen! Katt ide!

Miért ciki a kamasznak a puszi?

"..., miért? Ciki?!"

"Ciki."

"Meg nem is ciki."

Szülői panaszok érkeznek sorra, a gyerek nem tűri, hogy nyilvános helyen megpuszilja az anyu vagy az apu, vagy éppen a nagyi, mert neki az ciki! 

"Hát eddig nem voltam ciki? Most, hirtelen?"

MOST bizony, a kamaszkor hajnalán és már nem is olyan hirtelen.

A szülői szeretetből kifelé kacsintgató kamaszodó gyermek számára a saját korosztálya és azok véleménye kerül a fontossági sorrend előkelő helyére. 

Majdnem mindent felülírva. 

Az addig működő bájos, kedves, megszokott, kialakított közös családi intim rutinok - ugye a pusziszkodás is ilyen - egyre kevésbé működnek. Mert már nagyfiú, nagylány...

Keresi a helyét a felnőtt és a gyermeki világ között. Olykor még a bújós kisfiú és kislány, bekéretőzik a szülői ágyba, csak egy kicsit, vagy hirtelen ölelgetésbe kezd a konyhában, vagy éppen "szómenése" kerekedik és csak csacsog és csacsog minden, a felnőtt fül számára olykor ijesztő és nehezen érthető mai dolgokról.

Máskor meg undok, kiállhatatlan, durva, indokolatlanul agresszív, negatív és kritikus és intrikus. Semmi sem jó neki. Ilyenkor közli, hogy minden csupa ciki, amit a szülő művel. Minden, de minden ciki és kész. Miért? Leginkább, mert "Csak!"...

És ez így van jól. 

Mit kell és lehet kezdeni ezzel az időszakkal?

Az okosok azt mondják, leginkább túl kell élni! Szülőként kitartani, amikor fogékony rá, beszélgetni vele az élet dolgairól.  Amikor a veszekedős időszak jön, kitartóan erősíteni, hogy csak az a kamasz mer beszólni a saját szülőjének, amelyik elég teherbírónak érzékeli a kapcsolatukat ahhoz, hogy tudja, ha sértő is, amit mond, a szülői szeretet attól még nem vész el, tehát ebben a szülő-gyerek kapcsolatban - megfelelő határokon belül - szabadon lehet próbálgatni az önállósodás és leválás csetléseit és botlásait.

 

Miért jó a pszichológus az iskolában?

Egyáltalán jó, hogy van pszichológus egy iskolában?

A magam részéről elkötelezett híve vagyok annak, hogy a gyerekek, fiatalok nyelvén értő, mentálhigiénés tudással erősen felvértezett pszichológus, vagy szociális munkás jelen legyen az iskolákban és segítse a nevelő-oktató munkát. - Persze ki-ki a saját szakmai kompetenciáinak megfelelően!

Ugye, ritkán beszélhetünk iskolapszichológusnál kifejezetten gyermek és ifjúsági pszichoterápiás rendelésről. Remélem, hogy ez így van, és minden kolléga az iskolában marad a tanácsadás, a csoportfoglalkozások és bizonyos esetben az ismeretterjesztő előadás módszerénél. Ami ennél messzebbre és mélyebbre mutató tevékenység, szakképzettséget és gyakorlatot igényel.

Az iskolában, éppen úgy, mint minden segítő viselkedésben alaptétel az, hogy ha segíteni nem tudunk, akkor legalább ne rontsunk az adott helyzeten, működjünk együtt és szükség szerint konzultáljunk társszakmákkal. 

...és persze a titoktartás. Furcsa kérdés. Hol egyértelmű, hol bonyolult formula, hiszen kényes kérdések merülhetnek fel egy tini vagy gyermek életében és nem mindig egyértelmű, hol van a határ, amikor már nem maradhatunk a titoktartás mögött, szülőt, iskolai vezetést, esetleg rendőrt, vagy mást kell bevonnunk.

Nézzünk néhány témát, hogy miben tud segíteni az iskolai pszichológus a tanulónak:

• A tanulásban: tanulásmódszertan, felelési rutin, vizsgadrukk kezelése, figyelem fejlesztése, tehetséggondozás támogatása, stb.
• A pályaválasztásban: motivációk feltárásában, képességek, készségek irányának felmérése, kompetencia-fejlesztés
• A társas helyzetek alakításában: konfliktuskezelés, párkapcsolati kérdések, beilleszkedés segítése, családi problémák segítése, eredményes kommunikáció segítése
• A személyiség fejlődésének támogatása olyan területeken, mint az önértékelés, önbecsülés, stressz- és konfliktuskezelés, önérvényesítés, problémamegoldás, stb.

Miben tud segíteni a pszichológus a pedagógusoknak:

• Az iskolai élet során felmerülő bármely olyan kérdésben tudnak hatékonyan konzultálni, ahol a nevelő és oktató munka határterületére érünk és speciális ismeretre lehet szüksége az eredményes tanár-diák viszony, vagy éppen a tanuló előmenetelének segítése érdekében. 
• Lehet, hogy az osztályközösség alakulásának kérdései, egy-egy tanuló sajátos igényei, átmeneti, vagy tartós problémái kerülnek a fókuszba, esetleg egy-egy ismeretterjesztő, közösen szervezett előadással meg lehet előzni későbbi problémákat. 
• ...és nagyon jó eredmény érhető el a pszichológus és a pedagógus kollégák elkötelezett együttműködésével. Reménytelennek tűnő helyzetek fordíthatók vissza.

Miben tud segíteni a pszichológus a szülőknek?

• Elsősorban a gyermek nevelése körüli kisebb-nagyobb bizonytalanságaikban, bármilyen témáról legyen is szó, hiszen ami a szülővel történik, az nagyban kihat az iskola tanulójára is. 
• Fontos, hogy a szülő is igyekezzen nyitni, legyen bátor és kérdezzen, vegyen fel kapcsolatot a pszichológussal, ha szükségét látja. 

  

A legtöbbet a gyermekért tenni tudó team az iskolában olyan, mint egy stabil, kényelmes négylábú fotel; a szülő, a pedagógus, a pszichológus és az iskola elkötelezett vezetése együttesen tartják a fotel rámáját, amibe a tanuló, mint egy kellemes kuckóba, biztonságosan bevackolhatja magát és ebben a biztonságban növekedhet. 

Ugye, milyen jó lenne, ha ez az idilli kép mindenütt megvalósulna?

Boldog iskolakezdést a kis elsősöknek!

Reggel érkezett a megtisztelő megkeresés a helyi TV-től, hogy mondjak már pár jó szót az iskolába induló leendő első osztályos gyermekek szüleinek arról, hogyan segítsék a gördülékeny sulikezdést.

Néhány instant tanács:

A sulikezdés egyike az igazi nagy átmeneteknek, és mint ilyen, egész életen át meghatározó viszonyulást alakít a tanuláshoz, iskolához, és minden sulihoz, teljesítményhez kötött élményhez. Kiemelten fontos, ezért vegyük komolyan.

A gyermek, ha már beírattuk a suliba, minden bizonnyal hivatalosan is "iskolaérett". Vágyakozik az új élmények iránt, az ovi már kevés, unja, kéri, hogy írni, olvasni, számolni tanítsa a szülő, vagy nagy tesó otthon, el is les néhány fogást, vagy egy nyár alatt megtanul olvasni.

A csini új tanszerek, szép, új ceruzák színeikkel, illatukkal, az első iskolatáska közös kiválasztása, a tolltartó, stb. mind-mind segítik a ráhangolódást.

Ügyes szülők már figyelnek a reggeli ébredés időzítésére is. Fontos, hogy megszokja a gyermek is és a család többi tagja is, hogy suliidőben kicsit máshogy alakul a reggel, mint a hétvégeken és szünidőben.

Az iskolás nagy tesó rutinja sokat tud segíteni a beilleszkedésen.

A szülő persze örömteli aggodalommal figyeli a sulikezdő gyermekét, egy kis elérzékenyülésnek mindenképpen helye van, hiszen a szülő számára is elérkezett egy következő mérföldkő, ami nem csak az idő múlására figyelmeztet, de arra is, hogy a gyermek szükségletei megváltoztak, a szülőnek ehhez kell alkalmazkodni.

Érdemes az iskolához kapcsolódó jó élményeket, pozitív nagy tesói és szülői tapasztalatokat hangsúlyozni. (Ugye ez nem a "Bezzeg Pistike!" - formában hangzik el...)

Ha kicsit tart a sulikezdéstől a gyermekünk, még kicsit bújós, sírós az első napokban, nézzük el ezt neki, a váltás nehéz és hozhat egy kis megtorpanást.

Segíthetjük a gyermekünket azzal, hogy felnőttként saját iskolakezdési tapasztalatainkat megosztjuk, pl. jó kis személyes esti mese válhat anyu vagy apu saját iskolakezdési sztorijából. Nagyon fogja szeretni a gyerek, ha a nehézséget és boldog megoldást szőjük bele.

Ugye azt szeretnénk, ha gyermekünk iskolás évei nem szenvedéssel teli kellemetlen kötelességteljesítéssel telnének! Ezért inkább emeljük ki a napi jó élményeket, dicsérjük, támogassuk a pozitív iskolával kapcsolatos megnyilvánulásokat.

A "Na mi volt a suliban?" kérdés általában a "Semmi." választ eredményezi. Helyette érdemes arra rákérdezni, hogy pl. hogy tetszett ez, vagy az? Mit csináltatok ezen, vagy azon az órán? Kivel töltötte a szüneteket? Mi tetszett, mi nem volt jó, hogy főznek a suliban, stb. A kicsik még örömmel csacsognak, aztán a furmányos kérdezési technika egyre fontosabbá válik, ahogy a kamaszkor felüti a fejét.

Kedves Szülő! 

Fontos tudnod, hogy a tanítónéni, tanítóbácsi a szövetségesed abban, hogy a gyermeked mind jobban érezze magát az iskolában. Ehhez az kell, hogy a gyermekkel sokat beszélgess, figyelj arra, hogy érzi magát, ha néha elkeseredne egy-egy helyzet miatt, akkor azonnal egyeztess a tanítónénivel és keressétek a közös megoldást, hogy milyen módon lehet átsegíteni a gyermeket a problémás helyzeten.

Kedves Pedagógus!

Teljesítményorientált világban élünk, mindenkin nagy a nyomás, eredményeket kell felmutatni. Tartós eredményeket. Ehhez jó érzelmi légkör, teherbíró diák-tanár-szülő kapcsolat kell. Ez bizony a Te felelősséged, Neked van eszköztárad és "varázshatalmad" ezt kialakítani.  A kicsiknél mindennél fontosabb, hogy játsszunk! Játszva tanuljunk! Varázsos élmények legyenek, melyekről a kis tanuló örömmel csicsereg otthon. A játékon, helyzetteremtési gyakorlatokon keresztül felélesztett érdeklődés és fenntartott figyelem, a játék élményének öröme közben megszerzett ismeret bevésődik, hosszan elkíséri a gyermeket. Felnőttként nem az 'O' betű kerekítési stratégiáira fog emlékezni, hanem arra a sok-sok nevetésre, játékra, ami a betűtanulás során élményként elraktározódott. ...és a nagyszerű tanítónénire, tanítóbácsira.

Sikeres sulikezdést kívánok! 

 

Suliváltás para; a szorongó háromszög: gyerek - tanár - szülő

Kicsit zavarban vagyok az 'iskolakezdés' szóval a bejegyzés címében, olyan sokféle iskolatípus és oktatási forma elérhető ma, hogy inkább az iskolát kezdő korából indulok ki, a kiskamaszok iskolaváltásáról lesz szó.

Már a felvételi sem volt egyszerű..., sikerült és most kezdődik valami új, valami más, valami ismeretlen. A főszerepben a szorongó háromszög: gyerek - tanár - szülő. 

A legtöbb gyermek élete első nagyobb megmérettetésén van túl. Kisebb-nagyobb sikerrel, de vette az akadályt, középiskolába lép. A kamaszkor kellős közepén nagy feladattal kell szembenéznie. Nem elég, hogy éledező hormon-háztartásának köszönhetően teljes testében és lelkében változások sora indult meg, de az addig megszokott iskolatársi csapat és tanári gárda sem a régi és az új iskola új követelményeket,  támaszt. Ez az egész helyzet pedig szükségszerűen hozza magával kezdeti - hol bénító, hol éppen inspiráló - szorongást.

Az iskolában ott a - régi, vagy éppen új munkatársként érkező - pedagógus. Bizakodjunk abban, hogy a nyár igazi pihenést hozott számára, feltöltődve, jó kedvvel és lendülettel érkezik az iskolába, szembesül mindazzal a változással, amit a múlt tanév végén már sejtett, de még nem tudott. Korábbi tanári szerepébe igyekszik belehelyezkedni, hiszen ugyanazt tanítja, ám lehetséges, hogy vagy háromféle tanterv szerint. Persze a pedagógusnak ott van néhány augusztusi hét, hogy felvegye az új tanév fonalát, de mindannyian tudjuk, majd szeptember végére körvonalazódik, hogy melyik osztálynak, mikor és melyik tanteremben, milyen tanmenet szerint és főleg, hogy mit tanít. Ha osztályfőnökké válik és új osztályt kap? Újabb izgalmak jönnek; a tanulók. A helyzet szülte feszültség már a tanév elején megterhelheti a tanerőt.

Anya és apa boldog, hogy a gyermek így, vagy úgy, de bent van a suliban. Már csak tanulni kéne, ugye?! Megállni a helyét tisztességgel. Ezer kérdés merül fel: Milyenek lesznek a tanárok? Lesznek új barátok, akikkel majd lóghat a fiatal? ...és jó lesz az, ha velük lóg? Mennyibe kerülnek majd a nyelvkönyvek, a spéci felszerelések a különórákra? Vajon sznob csapatba került a gyerek és rendre mélyre kell nyúlni a pénztárcába? Mi lesz suli után? Különóra, edzések, szakkörök, logisztika, lógás? Jönnek a kisebb-nagyobb bulizások. Valahogy túl kellene élni ezt az időszakot, miközben a gyerekből mindent úgy kell harapófogóval kihúzni, és az osztálytárs anyukák sem ismerősek még. Csak a probléma...

Az új helyzetben minden szereplő méregeti a többieket, ebből könnyen kerekedik konfliktus.

Ami javasolható:

Legyünk kicsit elnézőek egymással - mindenkinek változás van az életében, mindenkinek új szabályokhoz kell alkalmazkodnia.

Mielőtt azonnal elmondanánk a véleményünket, azonnal reagálnánk, talán hasznosabb, ha egy kicsit figyelünk és kérdezünk a másiktól, hogy pontosan megértsük a helyzetet és ne reagáljuk túl.

Érdemes feltenni magunknak a kérdést: Tényleg akkora a probléma? Valóban olyan fontos?

Ezekre a helyzetekre nem érvényes, hogy hallgatni arany, itt kérdezni kell előbb magunktól és a másiktól is.

Ne feledjük, a felnőttek tudják a legjobban segíteni az új élethelyzetbe kerülő fiatalokat, hiszen a felnőttek "láttak már olyat", ők maguk is kerültek középiskolába, több tapasztalattal, több tudással rendelkeznek magáról az élethelyzetről, mint a gyerekek. Tilos hát elfelejteni, hogy mi is voltunk valaha ebben a helyzetben, mi is átéltünk hol kellemes, hol kellemetlen pillanatokat. Még akkor is igaz ez, ha úgy érezzük, a"mi időnkben más volt" és az már rég volt. Ha a praktikus tanácsra és nosztalgikus visszaemlékezésre nem is feltétlenül fogékony a gyerek, az empátia mindenképpen segít.

A kezdeti egymásra figyelés megalapozza az elkövetkező évek - lehetőség szerint - szorongásmentes közös munkáját.

Sikeres tanévkezdést  kívánok!

MAMAHOTEL 2016. - felnőttek otthon, kiszolgálva, kényelemben

Amolyan könnyed, vasárnapi ebédfőzés-aláfestésének szántuk a ma délelőtti beszélgetésünket a MAMAHOTEL jelenségről az Egerszeg Rádióban. 

Furcsa jelenség és egyre gyakrabban találkozni azzal, amikor fiatal felnőtt nők és férfiak a családi fészek kényelmét élvezik még 30-40 éves korukban is. Pontosan, ahogy az Anyám nyakán című film főszereplője. Régen vénlánynak, öreglegénynek, vagy éppen agglegénynek hívtuk volna talán őket. 

Vagy mégsem?

Ezek az elnevezések inkább arra utalnak, hogy az illető egyedül él, nem arra, hogy a szülei által megteremtett meleg fészek kényelmét élvezik végeláthatatlanul.
Ugye, a többgenerációs együttélésről sem gondoljuk, hogy egyenlő a mamahotellel. Remélhetőleg az együtt élő családtagok számára világos és tiszta családi szerepek, és családi feladatok, az egyértelmű felelősségvállalás miatt nem keverjük össze az együttélésnek ezt a kétféle módját.

Akkor mi is a mamahotel? 

Szerintem az az állapot, amikor a fiatal felnőtt pusztán kényelmi szempontok miatt nem kíván a saját lábára állni. Nem szeretne önálló háztartást vezetni, nem kíván önálló, szüleitől független életvitelt kialakítani, inkább marad gyermekszerepben. Egy felnőtt bőrébe bújt gyermek a családban. 

Kinek kényelmes ez?

Lehet, hogy csak az egyik, lehet, hogy csak a másik, vagy éppenséggel mindkét félnek. 

Ki ne szeretne egy feltétel nélkül szerető, határtalanul az igényei szerint őt kiszolgáló, védő, óvó szülői fészekben maradni? 

Mondjuk az, aki egy érett felnőtt személyiséggel bíró felnőtt, vagy éppen erre az útra lépő fiatal, akit zavar, hogy nem hoz önálló döntéseket, és erős ambíciói vannak az önálló életvezetés iránt. 

Mi vezet(het) a mamahotelhez? Szeretnél nyitni egyet? Teszteld egy korábbi írásom - Így nevelj élhetetlen huszonévest! - inverz gyermeknevelési gyorstalpaló - segítségével, hogy éppen hol állsz!

Félreértetted: tizennégy évesen ő még nem érett felnőtt döntést hozni

A kislány teljes testében remegve vette fel a ruhákat, amiket az anyja aznap délelőttre a fotel szélére szépen vasalva kikészített. Egyre az járt a fejében, hogy most mi lesz? Hogy van az, amikor be kell menni a bíróságra, ahol ott lesz az apja is és valaki kérdez majd valamit, amire jól kell válaszolni. De mi lesz a jó válasz?
Sajnálta és szánta az apját, féltette és nem értette az anyját. Haragudott rájuk és szerette őket nagyon. Igyekezett jól viselkedni, gondot nem okozó, jó gyereknek lenni, aki megértő, együttműködő, nem mondja, hogy "Nem!", és hogy "Nem csinálom!" Tette a dolgát, kitűnően tanult, olykor ha a szülők megengedték, el-elment a barátaival moziba, vagy egy-egy ottvalvós pizsamapartira, kosármeccsekre, edzésekre, szakkörökre. Ilyenkor felszabadultnak érzete végre magát, önfeledt kacagott,  a társaság középpontja volt. Kitűnő, elmés humora miatt  a társai és a felnőttek egyaránt kedvelték.
Éppen a cipőjét kötötte be az előszobában a kis sámlin ülve, miközben mozifilmként pergett előtte az apjával töltött múlt hétvége. Addig sem értette igazán, hogy mi történt a szülei között, hogy olyan gyorsan szétköltöztek, nem értette, hogy miért bírták ki tizennégy évig rendszeresen veszekedve és hangosan vitatkozva, és aztán pár hónapja miért kellett hirtelen szétköltözniük. Sokat beszélgettek erről a barátnőivel, úton hazafelé az iskolából szinte naponta előkerült a szülők baja, hol egyik, hol másik kislány történeteiben. És most itt van ez a bírósági ügy. Apja szerint ez így helyes. Neki el kell mennie oda, válaszolni kell a kérdésekre. Apja barátjának mélyen dörmögő szavai jártak egyre a fejében: "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj." Ezt is olyan érthetetlennek érezte, miért kell idegeneknek beleszólni a családi dolgokba? Eddig is féltette apját, anyját. Napok óta alig alszik valamit, hajnalonta korán ébred, inkább olvas az ágyban, míg csörög a vekker, a suliban is elkalandoznak néha a gondolatai.
A gyomrában érezte a helyzet súlyát. Mióta anyja elmondta, hogy menni kell a bíróságra egyre jobban aggódik azon, hogy mit kérdeznek majd tőle, mit kell mondania, egyáltalán miért kell ott lennie?
Gyorsan odaértek a tárgyalóterem elé. A folyosó hideg volt és minden visszhangzott. Látta a szüleit és remegő lábakkal kapaszkodott meg, mikor megkérdezte a bíró, hogy "Kivel szeretnél lakni ezután?" "Milyen a viszonyod az anyukáddal, az apukáddal?"
Mit mondhatott volna ezekre a kérdésekre? Mindkettőt szereti, most mindkettőre haragszik és mindkettő tekintetét magán érezte abban a pillanatban. "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj."- visszhangzottak az apai barát intelmei a lelkében, és összeszedve magát, ahogy egy jól nevelt, teherbíró, okos nagylánynak kell. Csak a bírót látta maga előtt, ahogy a nagy barna faasztal mögött ül és empatikus mosolyt erőltet magára, majd hangosan válaszolt: "Apával szeretnék lakni."
Hát döntött. Még nem sejtette, mit hoz magával ez a mondat, meggyőződése volt, hogy ez a jó válasz. Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy anyja számára megemészthetetlen és megbocsáthatatlan ez, ami hosszú időre rányomja bélyegét kettejük amúgy is rozoga kapcsolatára.
Tele lelkiismeret-furdalással, haraggal, elkeseredettséggel, zavarodottan és végtelen szomorúsággal lépett ki a tárgyalóterem ajtaján. Az ő döntésétől változott meg minden egy pillanat alatt. 

Bármi történjen, a gyermek az esetek legnagyobb részében mindkét szülőjéhez ragaszkodik a lelke legmélyén, lojális mindkettőhöz. 

Őt magát döntés elé állítani egy szülők által kialakított helyzetben nagyon nagy hiba. Olyan ez, mint amikor egy óriási, telepakolt bevásárlótáskát nyomunk az éppen járni tudó kisgyerek kezébe. Kezd vele ugyan majd valamit, de megoldani ezt a feladatot nem képes. Nem cipelheti ezt a terhet, mert nem képes rá, éretlen még erre a feladatra.

A történetem főhősét döntési helyzetbe kényszerítették. Feladatot kapott, meg is küzdött vele valahogy. Átvállalta a felnőttektől az egyik legnagyobb feladatot, és ezzel átvállalta a felelősséget, mert nem volt más választása. A döntéssel elveszett a lehetőség a megharagudásra. Csak önmagára haragudhatott, a későbbi következményekért ő maga felelt. Legalábbis még vagy tíz évig így gondolta...

Bármilyen nehéz kimondani, hogy válás esetén ki az, aki megy és ki az, aki marad, bármilyen nehéz a gyerek szemébe nézni és - korának megfelelően - a valóságot felvázolni, bármilyen nehéz és kínos vállalni, hogy a gyermek megharagszik a szülőre, dühös lesz és ennek válogatott formában hangot is ad, ha valóban az ő érdekét nézi a szülő, akkor bátran és a legnagyobb őszinteséggel kell vállalnia a döntés meghozatalát és kimondását. 

A felnőtt döntése, a felnőtt felelőssége. Ára van annak, ha a felnőtt döntés felelősségének terhét a gyermeknek kell cipelnie. 

Kedves Olvasó!

Ha felnőttként küzdesz a fentiekhez hasonló nagy feladattal, ha érzed, hogy nem találod az utat a döntés megfelelő közléséhez, kérj segítséget!

Így beszéld meg a gyerekkel, hogy bizonyos dolgokra nem telik...

A fiatal, negyvenes anyuka kettő gyermeket nevelt. A kisebbik 11 éves, kiskamasz fiúcska.
Gyermekei apjának viselkedését nem viselte el tovább, elköltözött. Vállalt egy önálló, nehéz, de mégis - a veréseket, megszégyenítést, megalázást megspóroló - méltóbb életet.

A nagyobb gyermek már felnőtt, kirepült, a kisebbik fiúcska az édesanyja egyedüli öröme. Tizenegy éves és vannak  igényei. Szeretne ruhát, cipőt, iskolatáskát, telefont, focilabdát, edzést, stb. Nem lehetetlen, de egyszerre egy új albérlet keresése során mégsem könnyű előteremteni a pénzt. A gyerek nehezen viseli, hogy kívánságai nem teljesülnek azonnal, követelőzik, sír, duzzog, olykor csúnyán visszaszól, máskor elvonul. Nem érti, hogy amíg apánál laktak, miért VOLT és, ahogy elköltöztek, miért NINCS (annyi)? Miért kell várni a dolgokra, miért és mit és hogyan kell tenni érte?

Az édesanya, aki a legjobbat szeretné a fiának, három helyen vállal állást, és a különköltözést követően, az első fizetéséből befizeti az első havi részletet a kisfia által vágyott almás telefonra...

Ahogy múlik az idő, lesz telefon, márkás cipő, márkás ruha, folyamatos zsebpénz, hogy az unalmas otthoni szendvics helyett lehessen valami finom tízórait venni a suliban...

Gondolhatnánk, ismét egyenesben a világ, helyreállt a rend.

Az anyuka azonban elkeseredetten panaszkodik: a gyerek egyre többet akar, otthon nem segít, úgy érzi, erőfeszítéseit nem becsüli meg, gyakran tiszteletlen vele, az iskolában romlik a teljesítménye, nagyon dühös, ha azonnal nem kap meg valamit. Pedig nem volt ilyen. Aggódik miatta. Úgy érzi, tehetetlenné vált.

Hogy zajlik a fiúcska egy hétköznap délutánja? Az édesanya nehezen tudja elmesélni, az iskolát követő szabadidőről keveset tud, otthon tölti ugyan a fia az estéket, de nem tudni mivel...

Kisebb házimunka, ami a gyermek feladata, felelőssége lenne, szinte értelmezhetetlen anyuka számára. A kérdésemen is elcsodálkozik. Kettesben, közösen végzett tevékenységről sem tud beszámolni. A három munkahely, a kevéske szabadidő, meg a háztartás mellett erre igazán nincs idő. Egyébként pedig az ő családjában ez máshogy működött;  a ház körüli teendők mindig a nőkre maradtak, nem a férfi és nem a (fiú)gyerek dolga volt.

Segíteni előkészíteni a vacsorát? Megteríteni az asztalt?
Néha elmosogatni? 
Összepakolni a könyveket, füzeteket a szobában, esetleg porszívózni kicsit? 
Kivinni olykor a szemetet? 
Segíteni a hétvégi bevásárlásban? 
...

Ritkán beszélgetnek arról, hogy a felnőttek hogyan keresik a pénzt, és mennyibe kerül a kis albérlet nyugalma, hogy kell fizetni rezsit, meg villanyszámlát, meg gázszámlát, a telefonok költségét és a sokcsatornás TV csomagot sem adják olcsón, a hétvégi bevásárlás pedig előfordul, hogy kisebb varázslathoz hasonlít, mert kevésből kell a legtöbbet kigazdálkodni.

Pedig lehet, sőt, szükséges kis feladatokkal megbízni a gyermeket. Megdicsérni, ha sikerül, ha nem, mert ugye a nehezen felkelthető lelkesedést nem érdemes letörni a tökéletesség szigorával.

Beszélgetni is érdemes arról, hogy ki és hogyan, milyen munkát végezve keresi meg a családi kasszába valót. Arról is érdemes olykor beszélgetni, hogy a számlákat kifizetni nagyon fontos dolog, be lehet fizetni azokat közösen is, sőt a bizonylatokat lehet egyszer-egyszer közösen rendbe rakni.

Jó, ha a zsebpénzével maga gazdálkodik a gyermek és egészen korán megismerkedik a bevételek és a kiadások viszonyával. Remek társasjátékokat is találhatunk ebben a témában.

A korának, képességeinek megfelelően minden gyermekre bízhatók kisebb-nagyobb ház körüli munkák.
A jókor adott dicséret sokat segít megtartani a motivációt.
A bevételekkel és kiadásokkal jó, ha minél előbb tisztába kerülnek a gyermekek.
A zsebpénz jó apropó arra, hogy a vágyakat és az anyagi lehetőségeket segítsünk összehangolni, megtanítsuk a gyermeket bánni a pénzzel.
A szülők példája ebben az esetben is meghatározó. Ha változtatnánk a korábbi gyakorlaton, azt tegyük világossá, mondjuk el, hogy mától másképp lesz, méghozzá konkrétan így és így. Ezt követően már csak ügyelni kell, hogy a szülők is tartsák a változás irányát.
A nem-tetszéséről beszélhessen a fiatal, ugyanakkor a szülő se feledkezzen meg arról, hogy a gyermeke irányába pontosan kell megfogalmazni elvárásait, és az együttműködés irányát is; a kereteket alapvetően a szülő határozza meg.
Az pedig elengedhetetlen, hogy mi felnőttek ne feledkezzünk meg arról, hogy mi is voltunk egyszer kamaszok és nekünk is voltak vágyaink, igényeink, és a pénzzel már akkor sem volt könnyű megismerkedni és jól bánni.

Nincs rendben a hallgatás! Így segíthetsz családoknak ha baj van

Nem kérdés, mindannyian szeretjük azt gondolni magunkról, hogy jó emberek vagyunk, akár jobbak is az átlagnál.

Segítünk, ha kell! ...legalábbis addig így gondoljuk, míg a nehéz helyzet elénk nem áll, míg nem kell teljes mellszélességgel felvállalni véleményünket.

A beavatkozás sokféle lehet. Maga a szó sem kellemes, BEAVATKOZÁS... Ki és mibe avatkozzon be? Mikor avatkozzon be? Hogyan avatkozzon be? Mi lesz aztán a beavatkozás után? Ez valódi segítség? Nem ártunk inkább? Ki döntheti el? Ki ítélheti meg?

Mi döntünk, mi cselekszünk és mi vállaljuk a felelősséget azért, mert az valljuk, a bántalmazás nem magánügy. Ennyire egyszerű.

Szeretjük azt mondani, a beavatkozás maga a segítségadás. Hányszor hallottuk, vagy éppen mondtuk: "Én csak segíteni szerettem volna." A jó segítségadásnak azonban szabályai vannak: 

Annak segíts, aki kéri! 

Abban segítsd, amiben kéri! 

Akkor add a segítséget, amikor kéri! 

...és mit csinálj akkor, ha éppen a szemed előtt zajlik egy család lecsúszása, elesettek, idősek, nők, betegek bántalmazása, gyerekek elhanyagolása ...és senki sem kéri a segítségedet?!

"Nem az én dolgom!" "Mást ezért fizetnek!" "Nem akarok bajba kerülni, sosem lehet tudni."

Ismerős gondolatok? Tedd a szívedre a kezed, és válaszolj magadnak őszintén, megfordul(t)-e hasonló gondolat a fejedben? Elhangzott-e ez a szádból?

Az sem baj, ha igen! Mindannyian emberből vagyunk, esendők vagyunk, és lássuk be, tele vagyunk kétkedéssel. Nem is az a kérdés, mi minden fut át az agyadon ilyenkor. Fontosabb, hogy mit cselekszel? Cselekszel-e? Mersz-e felelősséggel cselekedni?

A bántalmazás nem magánügy. Nem lehet magánügy!

Mert mi történhet? Lelki sérülés?!  Még mindig vannak, akik legyintenek erre egy nagyot, mások szerint ez gyengeség és persze közhely.

Mégis, gondolj bele ezekbe a helyzetekbe egy kicsit, mi marad rejtve a szemünk előtt? Elveszhet a bizalom és megmarad az egyedüllét szorongása.

A világ hirtelen tele lesz ellenséggel, ahol mindig azt kell figyelni, ki és hogyan akar bántani, kihasználni, megfélemlíteni, megszégyeníteni, kinevetni, felhasználni?  Lehet, hogy azt kell figyelni, kit kell éppen megmenteni a másik haragjától, vagy éppen a "menekülési útvonalat" kell tervezi estéről estére, évről évre.

Előfordul, hogy egy-egy új szereplője az életnek új és nagy reményt ad. A csalódás viszont szinte elviselhetetlen fájdalommal jár, már megint...

Pillanatok alatt kialakulhat egy fájó meggyőződés: inkább jobb egyedül, mert az biztonságosabb. Az, akit bántalmaznak lehet, hogy feltűnően szúróssá, vagy túlalkalmazkodóvá válik. Lehet, hogy felszínes, és a hétköznapok szintjén kellemes kapcsolatot alakít ki az iskolában, vagy a munkahelyén, de valódi, mély, odaadó és érett elköteleződéssel ritkán lehet találkozni, gyakran megmarad a lélek mélyén az a furcsa óvatosság, ami arra inti, hogy elkerülje a bántalmazó helyzeteket.

Másoknak az örök csalódások körforgása jut; mindig keresni az új és újabb élethelyzeteket, menekülni előre, keresni és újabb ismeretségeket kötni, fellángolni, vakon hinni és a végén csalódni. 

Mégis, mi a teendőnk ilyenkor?

Leginkább odafigyelni a másikra, beszélgetni vele, róla. Időt szentelni neki és figyelmet. 

Én arra bátorítok mindenkit, hogy merjen professzionális segítőt bevonni. Szóljon, írjon a helyi családsegítőnek, a helyi védőnőnek, a helyi orvosnak, a helyi körzeti megbízottnak. Ezzel esélyt adunk a segítségnek és a változás lehetőségének. A professzionális segítő tudni fogja, hogyan közelítse meg a nehéz helyzetet óvatosan, lassan építve a bizalmat, vagy éppenséggel azonnal és határozottan tud fellépni. 

A bántalmazás nem magánügy.