Nem megy a feladat? Kisiskolás gondok

A volt Dózsa iskola pedagógusaival

Pedagógusokkal beszélgettünk egy hete. Ők inspiráltak néhány bejegyzést, köztük ezt is. 

A probléma: Ellenállás a feladattal szemben.

Nem mindegy, hogy milyen korosztályban gondolkodunk.
Kisgyermek? Ovis? Kisiskolás? Kiskamasz? Már nagykamasz?

Gyakori tapasztalás, hogy a gyerek első szavainak egyike a "NEM"! Teljesen jól használja, pont akkor mondja, amikor annak egyébként helye van. Az anyukával megélt közös, kölcsönös függés időszakából valahogy el kell indulni az önállóság útján, ezt úgy három éves kor körül már aktívan gyakorolják a gyerekek. Elszaladnak, dacosak lesznek, makacskodnak, stb.

Beszéljünk kicsit az iskolai feladatok elutasításáról. Talán akkor tesszük a legjobbat, ha az egyszerű okoktól haladunk az összetettebb, bonyolultabb okok felé.
Mi történhetett, hogy az addig rajongva iskolába járó kisgyerek egyszer csak kerülni kezd bizonyos feladatokat?

A kisiskolások szeretnek új dolgokkal megismerkedni, szeretnek tanulni, persze játszva tanulni, sikert elérni. Az anyukát, apukát, nagyszülőt követően a legfontosabb véleményformáló ebben a korban a tanító néni, vagy tanító bácsi. Az ő szava szinte szent. Amit mond, az úgy van, nem kérdőjelezzük meg, elfogadjuk. Bármit mond is a tanító.
Ha dicsér, az égbe repíthet és egyre jobb, izgalmasabb, ötletesebb világba vezet, még akkor is, ha azt olvasás, vagy írás tanításnak nevezik. Ha szid, elutasít, bánt, gúnyolódik, piszkál, cikiz, butának minősít, muszáj elhinni, hogy "Nem vagyok elég jó!", "Én nem vagyok képes arra, amire a többiek, velem csak a baj van."

Kedves Tanítók! Olyan nagy hatásotok van a gyerek önbizalmára, önbecsülésére, a kedvére, hogy feladatokkal birkózzon, új dolgokat fedezzen fel!

Kedves Szülők! Amikor a gyerek egyre gyakrabban megy haza az iskolából lógó orral, szomorkásan, fájlalni kezdi a hasikáját, a hátát, a mellkasát, a fejét, a lábát, holott még vasárnap este semmi gondja sem volt, de hétfőn már ismét nagy a baj, és mindig ugyanez, érdemes gyanakodni, legalább feltenni magadnak a kérdést: Tudom, hogy mi van a suliban ezzel a gyerekkel? Mikor is beszéltem utoljára a tanító nénivel? Mit mondott akkor? Változott valami? Lehet, hogy érdemes lenne beszélgetni vele,
időpontot kérni? Bemenni a suliba?
Persze az sem baj, ha a tanító mondatait kellő kritikával átgondoljuk.

A gyerekek egy kis biztatástól, megelőlegezett bizalomtól, beléjük vetett hittől és persze a szeretetteljes gyakoroltatástól, elismerésektől szárnyakat kapnak. Legjobb talán úgy dicsérni, hogy az "Okos vagy!" helyére valami ilyesmit teszünk: "Szépen leírtad ezeket a betűket!" A cselekvés kiemelése a valódi dícséret, segít rámutatni arra, ami igazán jól megy neki, ami az ő saját produktuma.

Mi van akkor, ha a segítés, támogatás, a szülői és tanítói összefogás ellenére mégsem megy a feladat? Kezdi szinte kínosan kerülni a gyerek a feladatokat, kínná válik a tanulás, az iskola.

Mi lehet a feladattal szembeni ellenállás mögött?
Szorongás a kudarctól? Félelem attól, hogy mit fog mondani anya, vagy apa? Aggódás, hogy ha nem tudom megcsinálni, nem fognak szeretni a szüleim?
Rossz érzést kelt az osztályba bejönni? Szégyenkezni kell valami miatt? Zavar, hogy valami nincs, vagy éppen máshogy néz ki, mint a többieké?
Fel kellene mérni, hogy meddig tartanak a gyerek képességei? Lehet, hogy egyéni fejlesztésre van szüksége?

Mindegyik lehetőséget érdemes átgondolni. Tedd fel magadnak a következő kérdéseket és válaszold is meg:

1. Te hogy vagy a saját teljesítményeddel? Mennyire vagy büszke rá? Mennyire fontos számodra a munkád, az abban elért sikereid? Szoktál erről beszélni a gyerekkel? Mit hallgattál gyerekkorodban a tanulásról, a munkáról?
2. Hogy reagálsz a sikerre és a kudarcra? A siker természetes? Mekkora siker kell, hogy megörülj neki és ne vedd természetesnek? El tudod ismerni a legkisebb eredményeket, a legapróbb előre lépéseket is? Dicsérsz? Téged dicsértek? Ha nem, akkor hiányzott-e?
3. Mi történik, ha kisebb, vagy nagyobb kudarc ér? Hogy reagálsz? Mit mondtak, mit tettek a szüleid, amikor Neked volt nehézséged a tanulással, a  munkával, a barátokkal,
4. a tanárokkal? Mit mondasz ma Te a saját gyerekednek? Fel mered vállalni a kudarcaidat?
5. Mennyire nehéz elfogadnod, hogy a suli esetleg nevelési tanácsadóba küld? Mit érzel ezzel kapcsolatban? Dühös vagy? Haragos? Szomorú? Aggódsz? Ennek hogy adsz hangot a gyerek felé? Biztos vagy abban, hogy nem vesz észre semmit sem a Te hangulataidból, érzéseidből?
6. Külön órára, fejlesztésre kell vinni? Ez mennyire jelent problémát? Át kell szervezni emiatt a család napirendjét? Kinek okoz ez kellemetlenséget? Egyáltalán, mit gondol a gyerek a különóráról, a fejlesztésekről? Ez egy gyerekjavító? 

Őszinte gondolatokat kívánok!
Ha segítség kellene, inkább szólj.