2012. aug. 31.

Ez a tanító néni nem szimpatikus!

Nagy és remélhetőleg pozitív izgalom az iskolakezdés.
Az ovi védelméből kikerülve, különösen, ha ott igen jó kapcsolat alakult ki az óvónők és a kisgyermek között, előfordulhat, hogy az amúgy sem egyszerű beszokás a suliba extrákkal is bonyolódik.

photopin.com

A hétéves kislány nagy izgalommal indul az iskolába. Rakosgatja a tanszereket hol az iskolatáskába, hol meg ki abból. Gyakran felveszi és "indul" az iskolában. Már alig várja...
Az első pár nap zökkenőmentesnek tűnik, aztán a második héttől valami kezd megváltozni. A reggeli ébredések egyre nehézkesebbek, szomorú ábrázattal indul a suliba.
Szülő gondolja: "Most esett le neki, hogy ez bizony végleges lesz és nem csupa szórakozás az iskola! Majd megszokja!"
Telik-múlik az idő, és a gyerek ábrázata már csak bizonyos reggeleken fancsali. Írás és olvasás valami különleges izgalommal tölti el, élvezi, gyakorolja, csicsereg, ha szóba kerül a tanító néni.
A matek és a tesi az más. A tesi jó, mozogni szeret, már rég jár délutánonként népi táncra, de a matek?! Csak hallgat és gubbaszt a házi feladat fölött. Hozzá sem nyúl, ha noszogatják kicsit, csak ennyit mond: "Én ezt nem tudom!" - aztán keserves sírásban tör ki.
Nem segít a szép szó, nem segít a beígért fagyi, nem segít a szigor, semmi sem segít.
Matek = fancsali kép + zokogás!
Anya és apa sem volt matekzseni, de azért megyegetett a dolog, különösen alsóban. Vajon mi történhetett?
A tanító néni nem mond semmit. Baj lenne?
Anyuka minden erejét összeszedi és elhatározza, ő bizony kinyomozza, mi lehet itt a hiba, hiszen annyira várta már az iskolát, úgy szereti a betűket rajzolni, ennyire nem lehet nagy gond a számokkal!
Ez az anyuka bizony nagyon jó úton indult el.
Előbb a gyerkőc, aztán a pedagógusok!

   Első - és talán legfontosabb lépésként - megtalálta az időt, amikor nyugodtan, kellemes légkörben tud elég időt szánni a "nagy beszélgetésre".
Finoman közelítette a témát: "Látom, nagyon nehéz neked a matek. Olyan szomorú vagy!" Elismerte a gyerek szomorúságát, jelezte neki, hogy észrevette, mennyire szenved ezektől a feladatoktól. A kislány nagy szemekkel nézett rá, várta, ebből mi lesz, aztán sírva fakadt.
Anya ölébe vette, a füzetet kicsit félre tolták és beszélgetésbe elegyedtek.
Kiderült, a tanító néni nem szimpatikus. "Mindig kiabál és azt mondja nekem, meg a Tomikának, hogy mi buták vagyunk, mert nem tudjuk olyan gyorsan leírni, mint a többiek. Nem szeretem. Félek tőle, mert hangos."
Hát, kibújt a szög a zsákból. Az anyuka alig hisz a fülének, hiszen gyakorlott, közel ötven éves tanító néniről van szó és a többi anyukától sem hallotta, hogy baj lenne. Okosan végighallgatta a gyereket, és megnyugtatta, segít neki, hogy jobban érezze magát a tanító néni óráin.

   Következő lépésként az iskolai helyzet finom körbejárása következett. Csak remélte, hogy kislánya nem értette félre a tanító néni esetleges szigorát. Dühös volt, de nem akart egyszerre beolvasni a tanítónak, inkább finoman beszélgetett az osztálytársak szüleivel arról, hogy az ő gyerekeik vajon panaszkodnak-e otthon. Volt, aki panaszkodott, volt, aki nem. Most mi legyen?
Ekkor jutott eszébe kislányának az a "szokása", hogy mindent, de mindent egyszerre és tökéletesen szeretne kivitelezni, tudni. Ha valami nem sikerült, gyakran elkeseredett. Lehet, hogy most is erről van szó?

  Finom és igen kényes lépés következett: beszélget a tanító nénivel. Szán rá időt, keres egy megfelelő alkalmat és megkérdezi, hogy zajlik egy matekóra. Az anyuka különös figyelmességgel, megértéssel, együttműködéssel fordult a - mi tagadás, kissé zord - tanítónő felé. Hosszan beszélgettek, már rég nem csak a matekóráról és nem ezen az egyetlen alkalommal.

  A beszélgetések, az őszinte szó megértette a tanítónővel, hogy van az osztályban néhány gyerek, akik érzékenyebben reagálnak az ő szavaira és hangjára, mint a többiek. Rájuk kezdett sokkal jobban odafigyelni.

  A kislány szorongásai igen lassan, de oldódni kezdtek. Anyukája még idejében lépett közbe és valljuk be, sikeresen közvetített a tanító néni és a kisdiák között.

photopin.com


Mi is a teendő tehát?
Észrevenni, ha baj van - ehhez figyelni érdemes a gyerek reakcióit.
Időt szánni a beszélgetésre a gyerekkel - nem megkérdőjelezni, hogy neki is lehet problémája a felnőttekkel.
Tájékozódni a körülményekről nyugodtan, még akkor is, ha nehéz. 
Figyelni arra, hogy ne legyőzni akarjuk a gyerek pedagógusát, inkább megérteni, és megértetni vele, hogy a tanítványa egész másként éli meg a viselkedését, mint ahogy azt ő gondolja.
Lehetőség szerint szinte baráti  hangulatot teremteni.
Kitartónak lenni!
Ha végképp nem megy, kérd szakember segítségét!


2012. aug. 23.

Új apuka vagy új partika? - szex-félreértés tinikorban

Vajon mit kell, egyáltalán kell-e tennünk valamit akkor, ha új párt szeretnénk, de kamasz lányunk van és magunkkal visszük az új kapcsolatunkba?

A sztori:
Az édesanya lassan három éve él tizennégy éves lányával egyedül. Lassan harmincas évei végénél tart, érzi, már nincs sok vissza a szépségből, a ránctalan, ősz hajszálaktól mentes életből. Még - mondják - elég formás. Bárkivel összejöhetne, de kivel?!
Jönnek és mennek a munkahelyek, egy-két munkahelyi kapcsolat, egyre rosszabb ez az egész... Betegség, anyagi nehézségek, elszaladt közüzemi tartozások, gond, gond, gond.
Pszichiátriai klinika. Néhány hét. Anya jó kezekben, anya pihen kicsit, gyerek a nagymamánál, de nem szereti.
Végre egy férfi! Már lassan három hete ismerik egymást. Van egy saját lakása. Üres, oda lehet költözni, akkor nem kell viselni a szégyent, hogy szegények, hogy most nagy a szükség, hogy egyedül van. Talán most eljött a valódi TÁRS.
Újabb két hét telt el.
Az anya nyakán óriási véraláfutás foltok, a lány nyakán szintén - bár kisebbek.
Az új partner kicsit heves. Már szólt neki többször, de hát ilyen a szerelem, hiába. A lányával hol jól vannak, hol kevésbé. Az új partnerrel néha "bohóckodnak", ilyenkor eshetett, hogy kiszívta a nyakát. A "gyerek" is megpróbálta ugyanezt. Ez csak játék! Nincs benne semmi különleges.
Nincs benne semmi különleges?!

Ennek az "ártatlan" játéknak különös szexuális felhangja vagyon. Persze, lehet játszani, próbálkozni, ismerkedni a testünkkel, a másik testével.
Tizennégy évesen talán inkább a kortársak felé fordulva.

Itt senki sem ismeri (fel) a lélektani határokat.

Az édesanya igazolva önmagát, talán sejtve, hogy veszélyes játék ez, kényes lehet, de ugye, hálásnak kell lenni, hiszen a férfi ebben a nehéz időben befogadta őt és a gyereket - kicsinyítve a helyzet súlyosságát, egyszerűen "bohóckodásnak" nevezi mindazt, ami a szeme előtt zajlik. Ő jó anya! Jó anyja a lányának, akire vigyázni akar, akit okítani szeretne, nevelni, terelgetni, hogy majd jobb élete legyen, mint egykor neki volt. - Szereti.
Közben igazolni szeretné magát a "bohóckodással", hiszen a "rossz anyának" lenni elviselhetetlensége helyett egyszerűbb a kényes helyzetet bagatellizálni, jelentőségét lekicsinyelni. Így "jó anya" bír maradni, olyan, aki reggelente tükörbe tud nézni.

A leendő nevelőapa örömmel veszi birtokba anyát és lányát egyaránt. A szexualitásban tanúsított hevesség közel áll ahhoz, amit sokan már az agresszió kategóriájába sorolnának.

 "Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek."
(Ady Endre: Héjanász az avaron)

Felnőtt és felnőtt között - legyünk őszinték, 18+ korosztály esetében - legálisan űzhető minden, ami a másiknak még "belefér".

Mi van akkor, amikor a leendő partner potenciális szexuális partnernek tekinti, akár akként használja is a tizenéves lánykát!? Alkalmasint bizony baj, ha maga sem tud legbelső késztetéseiről, közeledéséről, belső hajtóerejének céltévesztett voltáról. Persze, vér szerinti rokonság nincs. A lányka meglehet, idősebbnek tűnik, csinos, kacér, kihívó és olyan gyermekien naiv... Nagy kísértés.

A határokat azonban a felnőttnek kell tartani. A felnőttnek kell kontrollálnia önmagát és a helyzetet. Mégis csak "képzettebb" ezen a téren! Talán érettebb is.

Esetünkben a "bohóckodás", ami a végén a tizenéves lány nyakbőrén keletkezett színváltó foltokhoz vezetett, komoly határátlépés. Már rég nem ártatlan játékról, sokkal inkább egy kényes területet érintő szexuális felhangú játékról van szó. Kockáztassuk meg: némi agresszív felhanggal, valamiféle hatalom megnyilvánulásával és egyben egy jellel, jelöléssel, amit a másik ottléte nélkül is cipel magán, mint tinó a billogot. Tulajdon?!

Itt érkezünk el a tizenéves kamasz "felelősségéhez".
Ugye, a gyakori álláspont, az áldozat maga hívja a támadó agresszióját jellegzetes magatartásával. Biztosan provokálta, helyzetet teremtett...
Kérdésem: Egy tizenéves, mondjuk úgy 14 év körüli kamaszlánynak tényleg ismernie kell a szexuális játszmák furmányosságait? Vajon egy félig idegen férfival, aki anya új élettársa, meddig lehet elmenni? Hol van az a határ, amikor már egyértelmű, hogy a szexuális vágyak irányítják a játékot, a "bohóckodást"?
Mit lehet megengedni?
Mit lehet és kell elviselni a másiktól?
Hol kezdődik a megalázás, a helyzet adta lehetőségekkel való visszaélés?
Hol van a határ?
Ez a szexuális felvilágosítás körébe tartozik?

Ami biztos:

Újonnan alakuló párkapcsolat esetén fontos, hogy a partnert ismerjük meg minél jobban, lássuk minél több élethelyzetben, ismerjük meg minél jobban a szokásait, környezetét.
A tizenéves lányt nevelő anyukáknak nyíltan kellene beszélniük a szexualitásról, a női testről, annak változásairól, éréséről.
Fontos lenne, hogy az anyukák maguk is tudjanak bánni a testükkel, tudják azonosítani, ami már szexuálisan is kellemetlen, merjenek nem-et mondani erre, és tanítsák meg a lányaikat is nem-et mondani.
Merjék észrevenni az új kapcsolat hajnalán is az oda nem illő dolgokat! pl. Nem illik játék képében a kamaszlányom nyakát kiszívni!
Milyen jó volna, ha a kamaszlányokkal történtek, az anyuval megoszthatók lennének! Milyen jó és értékes beszélgetések sülhetnének ki egy-egy problémás helyzet apropóján, ha az anyák mernének figyelni a lányaikra, ha mernének - kissé feladva anyai tekintély-pozíciójukat - őszintén kérdezni, hallgatni és persze figyelmesen reagálni, ahol kell korrigálni.
A legnagyobb felelősség és nehézség persze, hogy tudják elengedni azt a kapcsolatot, amelyik méltatlanná vált, még akkor is, amikor epekedve vágynak ők maguk is egy férfi adta biztonságra, szeretetre, nyugalomra, megértésre, elfogadásra.

...és a végére még egy fontos dolog:

Meg kell tanulni, hogy a szexuális aktus és a szeretet önmagában nem egy és ugyanaz!
Nem szabad összekeverni!
Képekért köszönet: Photopin!

 





2012. aug. 20.

Elő a félelemzsákkal!


forrás:photopin.com
Ebben az írásban egy egyszerű tippet kaphatsz arra, hogy egy mese és képzeletbeli "félelemzsák" segítségével hogyan ismerd meg és old fel a gyereked félelmeit.

Álomkutatók azt mondják, a gyerekeknek gyakran vannak lidérces, igen sok szorongással terhelt álmaik.
Ahogy az újszülött még nem kiforrott immunrendszerrel jön a világra, úgy a lélektani immunrendszere, a problémák megoldásának, a szorongás elviselésének, csökkentésének képessége sem születik vele.
Meg kell tanulni ezt is.

A félelem és a szorongás természetes és szükséges jelenségek az életben. Az nem mindegy, hogy ezek milyen mértékben jelentkeznek, és mit tudunk kezdeni velük.

A gyerekek - főleg a kicsik félelmei leginkább saját biztonságuk léte, vagy éppen nem léte körül forognak. Az oviban leginkább a sötéttől, a magasságtól, az elveszéstől félnek. Később, az általános iskola alsó tagozatában már számos más félelmet kiváltó ok is megjelenik, mint például a villámlástól, dörgéstől, betörőktől... való félelem. Ennek lehet fantáziált és valós alapja egyaránt. A lényeg, hogy fél, és ezt a félelmet komolyan kell vennünk.
A kiskamaszok félelmeiben már a társak szerepe a legnagyobb. Ők már küzdenek a közösségekbe illeszkedés nehézségeivel, gyakran tartanak attól, hogy nem elég jók a csapatba, nem eléggé elfogadhatók, valami miatt kitűnnek onnan. A teljesítmény is egyre nagyobb teret kap. Már a dolgozatoktól, sportversenyektől is félhet a gyermek, de az első szerelmek ideje is ide köthető és tudjuk, az sem éppen könnyű.

Az idegen, ismeretlen helyzettől való félelmet mindannyian, többször megéljük életünk során. Ez természetes. Ahogy egyre rutinosabb "helyzetmegoldókká" válunk, úgy ezek a félelmek jelentősen enyhülhetnek.
Most mutatok egy módszert arra, hogy az ovis és játékos kedvű kisiskolás gyerek szorongásait, félelmeit hogy ismerjük meg, illetve, hogyan tudunk kicsit segíteni azok feloldásában.
Ez az egyszerű módszer a mesére épül, a jó mesére.Jó mese alatt én leginkább a népmeséket és az igazán a fantázia világába röpítő meséket értem. (A teljesség igénye nélkül néhány meseírónk: Csukás István, Arany László, Benedek Elek, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Zelk Zoltán, Lázár Ervin...)

Mesélj minden este a gyerekednek, hogy érzelmi-értelmi-erkölcsi téren segítsd a fejlődését!

undefined
forrás:ftp.mtv.hu

Amikor elmesélted a mesét, beszélgessetek kicsit a meséről ezeknek a kérdéseknek a segítségével:
  • Mi tetszett neked ebben a mesében a legjobban?
  • Melyik volt a legjobb rész?
  • Melyik volt a legrosszabb rész?
  • Melyik mesehős lennél a legszívesebbe? Miért?
  • Jól végződött a mese? Hogyan lehetne folytatni még? Mi történne X hőssel? Mi történne Y hőssel...?
  • Kinek, milyen jó tulajdonságai vannak ebben a mesében?
  • Ki volt kedves/okos/ravasz/mérges/haragos/dühös?
  • Ki volt félelmetes? Ki félt és vajon miért? Miért nem félt?
  • Mi volt veszélyes?
  • Kik segítettek egymásnak?
  • Kik szeretik egymást? Ki volt gonosz? Mi történt vele?
  • Hogyan sikerült a legkisebbnek...?
.
Egy idő után a kérdések és a beszélgetés során már nem csak a hősökről, de önmagáról fog beszélni a gyermek.
Ezt nem feltétlenül kell felfedni előtte, nem kell olyat mondani pl. "Most tudom ám, hogy ezt nem is a hős gondolja így, hanem Te!" A szülő ilyenkor figyeljen és raktározzon! Nagy kincsekre bukkanhat, nagy felfedezéseket tehet.
Ha érzed, hogy bizalom van már, akkor valami ilyesmit mondhatsz a gyereknek, gyerekeknek:
"Itt egy képzeletbeli nagy-nagy zsák. Ebbe most beletesszük a félelmeinket, mérgünket, szomorúságainkat. Mit tennél bele? Gyere, közösen belerakjuk a félős dolgainkat!"
 - és persze szépen pakoljátok, amíg lehet. A mesehős nevében is lehet pakolni, pl. azt, hogy félünk a sárkánytól meg az ördögöktől, meg a kutyáktól, és a dörgéstől...
Amikor már aznapra elfogytak a félelmek, kötözzétek be a zsák száját jó erősen és találjátok ki közösen, hogy mit tesztek vele! (Pl. el lehet dugni, ki lehet borítani az erkélyről a tartalmát, ott lehet hagyni a szoba közepén...)

A játék, a szimbólumok és a mese nyelvén óriási megkönnyebbülést élhet meg a gyerek. Előfordul, hogy ő maga fogja kérni legközelebb, hogy vegyétek elő a képzeletbeli "félelemzsákot" és pakoljátok tele.
Ez egy jó közös játék lehet, aminek során a gyereked legbelső, legkevésbé ismert lélektani világba enged betekinteni. Nagy kincs ez, nagy felfedezésekre ad lehetőséget...

Jó játékot kívánok!

2012. aug. 14.

Az "Igazi" az milyen?

Már az oviban sem lehet ezt a kérdést megúszni: "Lehet, hogy szerelmes vagyok?"
Lehet. 

Hogy kisgyermek korban milyen aranyos a szerelem, látjuk. Akkor még alig-alig gondolsz szülőként a majdani kamaszkorra, az első, igazi szerelemre és persze a szinte elkerülhetetlen csalódásra. 

De mit kell ilyenkor mondani?
Hogyan lehet arról beszélni egy kamasszal, vagy fiatalabb, idősebb gyermekkel, amiről nekünk magunknak is inkább tapasztalataink vannak, de megfogalmazni rettenetesen nehéz?

Vannak nálunk bölcsebb gondolkodók.

Egyszerűségükben a nagyszerűségük!
Pontosan el tudják nekünk magyarázni azokat az élményeket, érzéseket, amiket mi csak körmönfont jelzős szerkezetekkel vagyunk képesek leírni - hiába.

forrás: nyitottakademia.hu


Mai segítőnk Popper Péter. Téma: AZ IGAZI

"El kell mondanom egy szomorú hírt. Az 'Igazi' nem létezik. Nincsen. Sehol nem él egy olyan nő vagy férfi, aki az Igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne 'Igazi'. Ehhez nagyon sok szeretet, munka, türelem, megértés szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, amelybe a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis Igazivá vált."

2012. aug. 10.

Baj van a gyerekkel! Ez rettenetes szégyen nekünk! Valamit nagyon elronthattunk, de nem tudom, hogy mit!

A címben szereplő mondatokat egy apuka szájából hallottam legutóbb. Kislánya (10 éves) - bár volt már szobatiszta - bepisiléssel küzd, ráadásul a székletét is gyakran és sokáig visszatartja. Az édesanyával együtt, hosszú évek óta járnak klinikáról klinikára. Minimális az eredmény. Diagnózisok születnek, újabb kivizsgálások, de nincs javaslat a tartós megoldásra. Egyedül a hashajtózást ajánlják nekik.
Nem nyugszanak. Ahol csak lehet, segítséget kérnek, őszintén és sok-sok szorongással. Szervi ok nincs, valami egészen más baj lesz itt.

De hát, ők nagyon szeretik a gyerekeiket! Nagyon! Valamit mégsem csinálnak jól?!

Egy professzionális segítőn keresztül pszichológushoz kerülnek...
Készülnek, majd hozzák a kislányt, valami jó fog történni, de "csak" őket várják! Nagy várakozás keveredik óriási szorongással: "Vajon megint valami sokat ígérő lehetőség, ami a végén semmivel sem visz előrébb?" "Mi lesz, ha kiderül, mi rontottuk el?"

Aztán elkezdődik a munka, a kölcsönös bizalom szakember és a szülőpár között fokozatosan kiépül. Nehéz órák követik egymást úgy, hogy még mindig a párral dolgozik a pszichológus.

Kiderül, hogy a család olyan, mint egy rendszer, aminek minden egyes eleme kapcsolatban van a másikkal. Ebből következik, ha az egyik elem, azaz, az egyik családtag változni kezd, változtat valamit a magatartásán, a "Hogyan?-on", akkor a többinek is változtatnia kell, hiszen már nem lehet a korábbi, megszokott módon reagálni. Ha ügyesek vagyunk, akkor ebben a formában indul el egy nagyon jó irányú változás szép lassan az egész családban, ami aztán oldja a gyerek tüneteit.

A találkozások során a szülők nehéz felismerésekkel gazdagodtak. Szembe kellett nézniük bizony - ahogy tartottak is tőle korábban - a saját gyermeki múltjukkal és azzal, ahogy velük bántak annak idején a saját szüleik. Meg kellett szépen és folyamatosan látni a saját és a párjuk családjának olykor furcsa és fájó működését. Mintákat fedeztek fel. Olyan dolgokat, amikre az ember gyakran mondja fiatal felnőttként, hogy "Soha nem csinálom úgy, ahogy az anyám meg az apám!" Aztán persze, hogy ugyanúgy csinálja - amíg fel nem ismeri, hogy a családi minták a viselkedésünkben bizony "öröklődnek". Persze itt nem genetikai öröklődésről van szó, sokkal inkább arról, hogy az egymás közötti viszonyainkat a szüleinkhez hasonlóan éljük. Miért? Mert biztonságot ad, mert azt ismerjük, mert ők is úgy csinálták annak idején...
Azonosulunk a szülői mintával, vagy éppenséggel ellenazonosulunk. Mit jelent ellenazonosulni? Azt, hogy nem követem pl. a szüleim rossz fegyelmező gyakorlatát még akkor se, ha nagy erőfeszítésembe kerül, nem ütöm meg a gyerekemet.
A szülők lelkiismeret-furdalása ilyenkor szinte természetes jelenség. Nehéz a saját - adott esetben nehéz - sorsukkal szembe nézni.

De ha nem így, akkor hogyan?

Valami mást kellene kitalálni. Jönnek az ötletek, a viták, olykor az egymás iránti haragnak, dühnek, és persze a szeretetre vágyásnak a kifejezései. Rossz szülők vagyunk, ráadásul még a saját szüleinkben is csalódnunk kell, legalábbis amit eddig csak halványan sejtettünk, az most kimondásra is került.

A szülőpár egymást is vádolja sikertelenség-érzésük és a tehetetlenség miatt. A gyerek "baja", a segítségkérés szégyene lassan és alattomosan állt kettejük közé. Pedig hogy szerették egymást. Nem elég, hogy vissza kellett nézniük saját szüleikre, saját gyerekkorukra, nem elég, hogy azt érzik, mint szülők, csődöt
mondtak, most itt van még az is, hogy eltávolodtak egymástól...
Volt min, van min dolgozni. A kezdeti találkozások hangos és olykor méltatlan szavai egyre halkultak és elmaradoztak. Ahogy halad előre az idő, egyre több figyelmet szenteltek egymásnak, egyre gyakrabban jutott külön-külön is eszükbe, hogy "Hopp, ezt most nem szabad így!" Egyre több pihentető pillanat van otthon és végre újra tudnak közös és kellemes hétvégéket együtt és a gyerekekkel eltölteni. Kezd feléledni az egymás iránti tisztelet. Míg korábban azon versenyeztek, melyikük tudja hangosabban elmondani a gondokat, most egymás szavát megvárják, aztán megerősítve a másikat fűzik tovább a gondolatot. Akkor sem becsmérlik egymást, amikor fény derül még egy-egy hiányosságra. Megszépültek. Az apán csinos vasalt ing, az asszonyon ízléses, divatos és hozzáillő blúz. Egyre inkább tudnak figyelni egymásra, még akkor is, amikor az eredeti családjukkal szemben olykor komoly lelkiismeret-furdalásuk van, mert egyre gyakrabban mernek nem-et mondani, a saját családi igényeinek a nagyszülői kívánalmak elé helyezni. Pedig korábban a válás gondolata is felmerült bennük.
Hát, így megy ez. Szépen, lassan, küzdelmesen. Az eredmény nem várat magára, még jelen van a problémát jelző tünet, de már egyre ritkábban jelentkezik, egyre oldódik a vele kapcsolatos szégyen is.

Bátorság, ha baj van! Segítünk.

Képek: photopin.com