Mindenszentekkor van helye a gyereknek a temetőben?

Gyerek a temetőben?

A gyereknek, ha az élet úgy hozza, mindig van helye a temetőben.
Ez a régi korokban talán nem is merült fel kérdésként. Az élet természetes velejárójaként kezelték  a halált éppen úgy, ahogy a születést is. Az élet természetes és normális körforgásának tekintették a kísérő érzelmekkel együtt.

Így mindenszentek előtt, egyre gyakoribb kérdés kisgyermekes szülők részéről, hogy kivigyék-e magukkal emlékezni elhalt szeretteik sírjához a gyerekeket, hiszen azok nem értenek semmit az egészből és megijedhetnek.

Miért gondoljuk, hogy nem értenek semmit?
Lehetséges, hogy a kisgyerek nem fogja a felnőtt gondolkodás logikus sorrendiségével elmesélni, hogy ki és miért is fekszik ott a temetőben, de pontosan érzi azt az érzelmi töltetet, ami az emlékezést körbeveszi, annak a fizikai valóságnak a teljességével, amit a sír, vagy éppen az urnatartó jelent.

Fontos, hogy a nagyszülőről, dédszülőről halljon történeteket, részt vehessen a családi emlékezéseken, és minél kisebb, annál inkább valószínű, hogy élvezni fogja tevékenyen a gyertyák gyújtogatását, rakosgatását.

Megijedhetnek? Mitől?
A temetőtől és a halottaktól való félelem inkább a szülő viselkedésére adott reakció a gyerek részéről, mint elemi és vele született undor. Ha a szülő képes a halált, mint az élet körforgásának velejáróját kezelni, erről lehet beszélgetni a mindenszentek ideji készülődéskor, az esetleges közös koszorúkötéskor. 

A halottakkal, szellemekkel való ijesztgetések tényleg nem biztos, hogy a "legjobb fejlesztő játékok" egy kisgyerek számára.

Gyors válaszként a kétkedőknek: Ki lehet és ki is kell vinni a gyerekeket az elhunyt családtagok sírjaihoz. Mint mindig, most is érdemes figyelni a kérdéseikre és őszintén megválaszolni őket. Egy közös, családi emlékezés a sír fölött, a gyertyagyújtás egyáltalán nem tesz rosszat a gyereknek, még akkor sem, ha a valamelyik családtag arcán egy-egy könnycsepp le is gördül, elszomorodik. Mindenről, így az emlékezésről, a fájdalomról is lehet beszélgetni.

Kínos kérdés lehet, amikor a kisgyerek visszakérdez: "Én is meghalok?" Születünk és meghalunk. Ez az élet rendje. De az még nagyon sokára lesz, addig nagyon sok jó dolog történik még velünk...

Messze lakunk, nem megyünk temetőbe. Hogy emlékezzünk?
Sok család kerül messze a gyökerektől. Külföldön élni, egy távoli helyen lakni gyakran hozza magával, hogy nincs lehetősége a családnak mindenszentek ünnepén a temetőben megjelenni.
Ilyenkor is van lehetőség az emlékezésre. Egy-egy kihelyezett fotó a szeretett személyről, egy mellé állított kis mécses és persze a történtek róla, vele, tőle. A közös emlékezés nem kell, hogy elmaradjon.

Legyen meghitt a családi megemlékezés.

Komolyan veszed a kamaszodat?

Viták, bizonytalanságok, túlzott elbizakodás, hangoskodás vagy éppen állandó tenyérizzadás és lábremegés, párkapcsolati próbálkozások, szex és viták...

Párkapcsolatokról kamaszoknak Apáczai ÁMK könyvtára

Előadást tartottam az Apáczai ÁMK könyvtárában a minap. Néhány gondolatot hadd osszak meg itt is! Nagyon örültem a meghívásnak! Végre nyitott felnőttek, akik igyekeznek a lehető legkomolyabban venni a házon belül tanuló kamaszokat, fiatalokat.

Kissé zanzásítva a tartalomból... 

Hogy alakulnak a párkapcsolati próbálkozások?
Már az oviban kezdődik! Sőt! Úgy 5-6 éves korban a kislányok apjuk körüli cicáskodásával, anya papucsába bújással, a rúzs, szemceruza, körömlakk majdnem "szakszerű" használatával, a kisfiúk szerelő-szenvedélyével folytatódik.
A kisiskola egészen fura kapcsolati kezdeményezések színhelye: inkább a viták, a "fúj ez fiú", "fúj, ez lány" viszonyulások, barátkozások kerülnek előtérbe.
Az igazi izgalom a nemi éréssel kezdődik. A hormon-vezérelte szinte állandó tavaszi bizsergés saját testük és a másik felfedezésére sarkallja a kamaszokat. Érzékeny időszak ez. Már közhelyes, de igaz: még nem felnőtt, de már nem is gyerek.
Szenved is miatta rendesen.
A párkapcsolati próbálkozások kora ez. Hol plátói lángolás, hol barátságból magát kinövő szerelem, hol egymáshoz menekülés a felnőtt világ elvárásai elől, hol két fiatal találkozása, vonzódása egymáshoz.
A barátok, osztálytársak, sporttársak hatása már rég erősebb, mint azt a szülő szeretné. Az ő értékrendszerük lesz a meghatározó. Ha az a sikk, akkor váltogatjuk a partnereket, szinte skalpvadászat zajlik, ha az a sikk, akkor éles elhatárolódás dívik a másik nemtől, "még túl korai", "anyám/apám is pórul járt", "mindenki csak kihasznál" címszavakkal.

A párkapcsolatok is fejlődnek?
A párkapcsolatok az ismerkedést követően egy igen erőteljes összefonódással folytatódnak. Ebben az időszakban a pár szinte csak egymással tölti a szabadidejét, sőt, olykor a pad alatti sms áradattal folyamatosan tartják a kapcsolatot.
Mintha a két ember egymás gondolataiban olvasna. Befejezik egymás mondatait. Ebben az időszakban a barátok, barátnők, sporttársak érzik a leginkább elhanyagolva magukat. Mintha nem is lennének, csak az a másik; a barátja, vagy éppen a barátnője.
Ha kitartóak a barátok, joggal reménykedhetnek benne, hogy egy idő után ez az összefonódás oldódik, a pár újra rátalál a korábban kedves tevékenységekre, már képesek egymás nélkül is részt venni baráti összejöveteleken. Izgalmas fázis ez, hiszen a pár megtanulja, hogy vannak dolgok, amiket együtt csinálni jó, van közösen eltöltött, egymásnak szentelt idő és van lehetőség egymástól külön is jól érezni magukat.

Ezen a ponton nem lehet elmenni a zöldszemű szörnyeteg, a féltékenység mellett szó nélkül!
Furcsa élmény, amikor a kapcsolat alakulásának szoros, szinte egymásba folyó élményéből az egyik fél előbb kezdene kilépni, mint ahogy a másik azt szeretné. Viták, veszekedések, zsarolások, kémkedések melegágya ez olykor. Hétköznapi megjelenési formáját úgy hívjuk: féltékenység. Van ebben minden: kisajátítás, kontroll a másik fölött, önzés...
Egy biztos, valami hasonlót él meg mélyen a féltékenységtől - egyébként maga is szenvedő - fél: "Bizonytalan vagyok abban, hogy nem vagyok elég jó nő/férfi/ember a szerelmem számára." 

Hogy is állunk az önbizalommal és a reális önértékeléssel? Nem könnyű, tanulni kell ezt is, tanulni kell magunkról és ez az igény először kamaszként jelenik meg bennünk.

Miért veszélyes, ha a szexuális aktust összekeverjük a szeretettel, törődéssel?
Mert kihasználhatóvá válhatunk. 

Ha otthon nehéz az élet, a szülők megértésére nem igazán lehet számítani, esetleg agresszívek, gyakran élnek vissza a szülői szerep adta "hatalommal", esetleg gúnyolják, piszkálják, indokolatlanul dorgálják a fiatalt, ellenállhatatlan vágy alakul ki, hogy végre őt valaki szeresse, elfogadja olyannak, amilyen, úgy, ahogy van.
Amikor a felnőtt csak úgy tud szeretetet adni, hogy azért gyerekként komoly dolgokat kell teljesíteni, könnyen kialakul a működési mód, hogy szinte válogatás nélkül megteszünk mindent, hogy kis szeretetmorzsákhoz jussunk.
A bántalmazók, bántalmazottak, az áldozatok tragédiája ez.
Enyhébb változata, amikor a kamasz meg nem értettségét igyekszik kortárs csoportjában egy kis szeretetre váltani, ezért a szeretett személytől szinte mindent elvisel, eltűr, neki - akár saját kárára is - mindent megtesz. Nehéz csapdája az életnek, ilyenkor fordulhat elő, hogy a párkapcsolatnak látszó viszonyban a partner szeretetének, dicséretének, odafigyelésének árát nem kívánt szexuális (v)iszonnyal igyekszik megfizetni a fiatal. Hát így kap rosszul értelmezett formát a szexualitás és keveredik össze a szerelemmel, szeretettel maga az aktus, vagy annak bizonyos formái.

Meddig kell egy párkapcsolatban maradni? Meddig jó egy párkapcsolat?
Kamaszként tanuljuk magunkat és a másikat is. Tanulunk a próbálkozásainkon keresztül az igényeinkről, vágyainkról, határainkról. Ez a folyamat persze felnőttként sincs másként.
Meddig jó egy kapcsolat? Talán pont addig, míg a két fél egymás számára kellő mennyiségű jót képes adni. Kellő mennyiségű figyelmet, tiszteletet, szeretetet, intimitást, stb... - ki, ahogy szereti. Mindkét fél közel azonos mértékben ad a kapcsolatba és jó esetben közel azonos mennyiségben "vesz ki" belőle.
A legjobb mondat, amit eddig hallottam: "Egy kapcsolat addig jó, amíg nem húz le." - Müller Péter egyik írásában olvastam. Nem inspirál, nem repít a magasba állandóan, de megtart, vagy legalább nem érzem, hogy akadályoz, lehúz, visszatart, rombol.
Nem egyszerű felismerni a rombolás állapotát, de nem is lehetetlen.

Röviden ennyit mára...
Kérdezz, írd meg a gondolataidat!