Nem nyugszanak. Ahol csak lehet, segítséget kérnek, őszintén és sok-sok szorongással. Szervi ok nincs, valami egészen más baj lesz itt.
De hát, ők nagyon szeretik a gyerekeiket! Nagyon! Valamit mégsem csinálnak jól?!
Egy professzionális segítőn keresztül pszichológushoz kerülnek...
Készülnek, majd hozzák a kislányt, valami jó fog történni, de "csak" őket várják! Nagy várakozás keveredik óriási szorongással: "Vajon megint valami sokat ígérő lehetőség, ami a végén semmivel sem visz előrébb?" "Mi lesz, ha kiderül, mi rontottuk el?"
Készülnek, majd hozzák a kislányt, valami jó fog történni, de "csak" őket várják! Nagy várakozás keveredik óriási szorongással: "Vajon megint valami sokat ígérő lehetőség, ami a végén semmivel sem visz előrébb?" "Mi lesz, ha kiderül, mi rontottuk el?"
Aztán elkezdődik a munka, a kölcsönös bizalom szakember és a szülőpár között fokozatosan kiépül. Nehéz órák követik egymást úgy, hogy még mindig a párral dolgozik a pszichológus.
Kiderül, hogy a család olyan, mint egy rendszer, aminek minden egyes eleme kapcsolatban van a másikkal. Ebből következik, ha az egyik elem, azaz, az egyik családtag változni kezd, változtat valamit a magatartásán, a "Hogyan?-on", akkor a többinek is változtatnia kell, hiszen már nem lehet a korábbi, megszokott módon reagálni. Ha ügyesek vagyunk, akkor ebben a formában indul el egy nagyon jó irányú változás szép lassan az egész családban, ami aztán oldja a gyerek tüneteit.
A találkozások során a szülők nehéz felismerésekkel gazdagodtak. Szembe kellett nézniük bizony - ahogy tartottak is tőle korábban - a saját gyermeki múltjukkal és azzal, ahogy velük bántak annak idején a saját szüleik. Meg kellett szépen és folyamatosan látni a saját és a párjuk családjának olykor furcsa és fájó működését. Mintákat fedeztek fel. Olyan dolgokat, amikre az ember gyakran mondja fiatal felnőttként, hogy "Soha nem csinálom úgy, ahogy az anyám meg az apám!" Aztán persze, hogy ugyanúgy csinálja - amíg fel nem ismeri, hogy a családi minták a viselkedésünkben bizony "öröklődnek". Persze itt nem genetikai öröklődésről van szó, sokkal inkább arról, hogy az egymás közötti viszonyainkat a szüleinkhez hasonlóan éljük. Miért? Mert biztonságot ad, mert azt ismerjük, mert ők is úgy csinálták annak idején...
Azonosulunk a szülői mintával, vagy éppenséggel ellenazonosulunk. Mit jelent ellenazonosulni? Azt, hogy nem követem pl. a szüleim rossz fegyelmező gyakorlatát még akkor se, ha nagy erőfeszítésembe kerül, nem ütöm meg a gyerekemet.
A szülők lelkiismeret-furdalása ilyenkor szinte természetes jelenség. Nehéz a saját - adott esetben nehéz - sorsukkal szembe nézni.
De ha nem így, akkor hogyan?
Valami mást kellene kitalálni. Jönnek az ötletek, a viták, olykor az egymás iránti haragnak, dühnek, és persze a szeretetre vágyásnak a kifejezései. Rossz szülők vagyunk, ráadásul még a saját szüleinkben is csalódnunk kell, legalábbis amit eddig csak halványan sejtettünk, az most kimondásra is került.
A szülőpár egymást is vádolja sikertelenség-érzésük és a tehetetlenség miatt. A gyerek "baja", a segítségkérés szégyene lassan és alattomosan állt kettejük közé. Pedig hogy szerették egymást. Nem elég, hogy vissza kellett nézniük saját szüleikre, saját gyerekkorukra, nem elég, hogy azt érzik, mint szülők, csődöt
mondtak, most itt van még az is, hogy eltávolodtak egymástól...
Volt min, van min dolgozni. A kezdeti találkozások hangos és olykor méltatlan szavai egyre halkultak és elmaradoztak. Ahogy halad előre az idő, egyre több figyelmet szenteltek egymásnak, egyre gyakrabban jutott külön-külön is eszükbe, hogy "Hopp, ezt most nem szabad így!" Egyre több pihentető pillanat van otthon és végre újra tudnak közös és kellemes hétvégéket együtt és a gyerekekkel eltölteni. Kezd feléledni az egymás iránti tisztelet. Míg korábban azon versenyeztek, melyikük tudja hangosabban elmondani a gondokat, most egymás szavát megvárják, aztán megerősítve a másikat fűzik tovább a gondolatot. Akkor sem becsmérlik egymást, amikor fény derül még egy-egy hiányosságra. Megszépültek. Az apán csinos vasalt ing, az asszonyon ízléses, divatos és hozzáillő blúz. Egyre inkább tudnak figyelni egymásra, még akkor is, amikor az eredeti családjukkal szemben olykor komoly lelkiismeret-furdalásuk van, mert egyre gyakrabban mernek nem-et mondani, a saját családi igényeinek a nagyszülői kívánalmak elé helyezni. Pedig korábban a válás gondolata is felmerült bennük.
Hát, így megy ez. Szépen, lassan, küzdelmesen. Az eredmény nem várat magára, még jelen van a problémát jelző tünet, de már egyre ritkábban jelentkezik, egyre oldódik a vele kapcsolatos szégyen is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése