Így beszéld meg a gyerekkel, hogy bizonyos dolgokra nem telik...

A fiatal, negyvenes anyuka kettő gyermeket nevelt. A kisebbik 11 éves, kiskamasz fiúcska.
Gyermekei apjának viselkedését nem viselte el tovább, elköltözött. Vállalt egy önálló, nehéz, de mégis - a veréseket, megszégyenítést, megalázást megspóroló - méltóbb életet.

A nagyobb gyermek már felnőtt, kirepült, a kisebbik fiúcska az édesanyja egyedüli öröme. Tizenegy éves és vannak  igényei. Szeretne ruhát, cipőt, iskolatáskát, telefont, focilabdát, edzést, stb. Nem lehetetlen, de egyszerre egy új albérlet keresése során mégsem könnyű előteremteni a pénzt. A gyerek nehezen viseli, hogy kívánságai nem teljesülnek azonnal, követelőzik, sír, duzzog, olykor csúnyán visszaszól, máskor elvonul. Nem érti, hogy amíg apánál laktak, miért VOLT és, ahogy elköltöztek, miért NINCS (annyi)? Miért kell várni a dolgokra, miért és mit és hogyan kell tenni érte?

Az édesanya, aki a legjobbat szeretné a fiának, három helyen vállal állást, és a különköltözést követően, az első fizetéséből befizeti az első havi részletet a kisfia által vágyott almás telefonra...

Ahogy múlik az idő, lesz telefon, márkás cipő, márkás ruha, folyamatos zsebpénz, hogy az unalmas otthoni szendvics helyett lehessen valami finom tízórait venni a suliban...

Gondolhatnánk, ismét egyenesben a világ, helyreállt a rend.

Az anyuka azonban elkeseredetten panaszkodik: a gyerek egyre többet akar, otthon nem segít, úgy érzi, erőfeszítéseit nem becsüli meg, gyakran tiszteletlen vele, az iskolában romlik a teljesítménye, nagyon dühös, ha azonnal nem kap meg valamit. Pedig nem volt ilyen. Aggódik miatta. Úgy érzi, tehetetlenné vált.

Hogy zajlik a fiúcska egy hétköznap délutánja? Az édesanya nehezen tudja elmesélni, az iskolát követő szabadidőről keveset tud, otthon tölti ugyan a fia az estéket, de nem tudni mivel...

Kisebb házimunka, ami a gyermek feladata, felelőssége lenne, szinte értelmezhetetlen anyuka számára. A kérdésemen is elcsodálkozik. Kettesben, közösen végzett tevékenységről sem tud beszámolni. A három munkahely, a kevéske szabadidő, meg a háztartás mellett erre igazán nincs idő. Egyébként pedig az ő családjában ez máshogy működött;  a ház körüli teendők mindig a nőkre maradtak, nem a férfi és nem a (fiú)gyerek dolga volt.

Segíteni előkészíteni a vacsorát? Megteríteni az asztalt?
Néha elmosogatni? 
Összepakolni a könyveket, füzeteket a szobában, esetleg porszívózni kicsit? 
Kivinni olykor a szemetet? 
Segíteni a hétvégi bevásárlásban? 
...

Ritkán beszélgetnek arról, hogy a felnőttek hogyan keresik a pénzt, és mennyibe kerül a kis albérlet nyugalma, hogy kell fizetni rezsit, meg villanyszámlát, meg gázszámlát, a telefonok költségét és a sokcsatornás TV csomagot sem adják olcsón, a hétvégi bevásárlás pedig előfordul, hogy kisebb varázslathoz hasonlít, mert kevésből kell a legtöbbet kigazdálkodni.

Pedig lehet, sőt, szükséges kis feladatokkal megbízni a gyermeket. Megdicsérni, ha sikerül, ha nem, mert ugye a nehezen felkelthető lelkesedést nem érdemes letörni a tökéletesség szigorával.

Beszélgetni is érdemes arról, hogy ki és hogyan, milyen munkát végezve keresi meg a családi kasszába valót. Arról is érdemes olykor beszélgetni, hogy a számlákat kifizetni nagyon fontos dolog, be lehet fizetni azokat közösen is, sőt a bizonylatokat lehet egyszer-egyszer közösen rendbe rakni.

Jó, ha a zsebpénzével maga gazdálkodik a gyermek és egészen korán megismerkedik a bevételek és a kiadások viszonyával. Remek társasjátékokat is találhatunk ebben a témában.

A korának, képességeinek megfelelően minden gyermekre bízhatók kisebb-nagyobb ház körüli munkák.
A jókor adott dicséret sokat segít megtartani a motivációt.
A bevételekkel és kiadásokkal jó, ha minél előbb tisztába kerülnek a gyermekek.
A zsebpénz jó apropó arra, hogy a vágyakat és az anyagi lehetőségeket segítsünk összehangolni, megtanítsuk a gyermeket bánni a pénzzel.
A szülők példája ebben az esetben is meghatározó. Ha változtatnánk a korábbi gyakorlaton, azt tegyük világossá, mondjuk el, hogy mától másképp lesz, méghozzá konkrétan így és így. Ezt követően már csak ügyelni kell, hogy a szülők is tartsák a változás irányát.
A nem-tetszéséről beszélhessen a fiatal, ugyanakkor a szülő se feledkezzen meg arról, hogy a gyermeke irányába pontosan kell megfogalmazni elvárásait, és az együttműködés irányát is; a kereteket alapvetően a szülő határozza meg.
Az pedig elengedhetetlen, hogy mi felnőttek ne feledkezzünk meg arról, hogy mi is voltunk egyszer kamaszok és nekünk is voltak vágyaink, igényeink, és a pénzzel már akkor sem volt könnyű megismerkedni és jól bánni.