A kislány teljes testében remegve vette fel a ruhákat, amiket az anyja aznap délelőttre a fotel szélére szépen vasalva kikészített. Egyre az járt a fejében, hogy most mi lesz? Hogy van az, amikor be kell menni a bíróságra, ahol ott lesz az apja is és valaki kérdez majd valamit, amire jól kell válaszolni. De mi lesz a jó válasz?
Sajnálta és szánta az apját, féltette és nem értette az anyját. Haragudott rájuk és szerette őket nagyon. Igyekezett jól viselkedni, gondot nem okozó, jó gyereknek lenni, aki megértő, együttműködő, nem mondja, hogy "Nem!", és hogy "Nem csinálom!" Tette a dolgát, kitűnően tanult, olykor ha a szülők megengedték, el-elment a barátaival moziba, vagy egy-egy ottvalvós pizsamapartira, kosármeccsekre, edzésekre, szakkörökre. Ilyenkor felszabadultnak érzete végre magát, önfeledt kacagott, a társaság középpontja volt. Kitűnő, elmés humora miatt a társai és a felnőttek egyaránt kedvelték.
Éppen a cipőjét kötötte be az előszobában a kis sámlin ülve, miközben mozifilmként pergett előtte az apjával töltött múlt hétvége. Addig sem értette igazán, hogy mi történt a szülei között, hogy olyan gyorsan szétköltöztek, nem értette, hogy miért bírták ki tizennégy évig rendszeresen veszekedve és hangosan vitatkozva, és aztán pár hónapja miért kellett hirtelen szétköltözniük. Sokat beszélgettek erről a barátnőivel, úton hazafelé az iskolából szinte naponta előkerült a szülők baja, hol egyik, hol másik kislány történeteiben. És most itt van ez a bírósági ügy. Apja szerint ez így helyes. Neki el kell mennie oda, válaszolni kell a kérdésekre. Apja barátjának mélyen dörmögő szavai jártak egyre a fejében: "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj." Ezt is olyan érthetetlennek érezte, miért kell idegeneknek beleszólni a családi dolgokba? Eddig is féltette apját, anyját. Napok óta alig alszik valamit, hajnalonta korán ébred, inkább olvas az ágyban, míg csörög a vekker, a suliban is elkalandoznak néha a gondolatai.
A gyomrában érezte a helyzet súlyát. Mióta anyja elmondta, hogy menni kell a bíróságra egyre jobban aggódik azon, hogy mit kérdeznek majd tőle, mit kell mondania, egyáltalán miért kell ott lennie?
Gyorsan odaértek a tárgyalóterem elé. A folyosó hideg volt és minden visszhangzott. Látta a szüleit és remegő lábakkal kapaszkodott meg, mikor megkérdezte a bíró, hogy "Kivel szeretnél lakni ezután?" "Milyen a viszonyod az anyukáddal, az apukáddal?"
Mit mondhatott volna ezekre a kérdésekre? Mindkettőt szereti, most mindkettőre haragszik és mindkettő tekintetét magán érezte abban a pillanatban. "Apádnak csak te maradtál. Vigyázni kell rá, majd úgy válaszolj."- visszhangzottak az apai barát intelmei a lelkében, és összeszedve magát, ahogy egy jól nevelt, teherbíró, okos nagylánynak kell. Csak a bírót látta maga előtt, ahogy a nagy barna faasztal mögött ül és empatikus mosolyt erőltet magára, majd hangosan válaszolt: "Apával szeretnék lakni."
Hát döntött. Még nem sejtette, mit hoz magával ez a mondat, meggyőződése volt, hogy ez a jó válasz. Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy anyja számára megemészthetetlen és megbocsáthatatlan ez, ami hosszú időre rányomja bélyegét kettejük amúgy is rozoga kapcsolatára.
Tele lelkiismeret-furdalással, haraggal, elkeseredettséggel, zavarodottan és végtelen szomorúsággal lépett ki a tárgyalóterem ajtaján. Az ő döntésétől változott meg minden egy pillanat alatt.
Bármi történjen, a gyermek az esetek legnagyobb részében mindkét szülőjéhez ragaszkodik a lelke legmélyén, lojális mindkettőhöz.
Őt magát döntés elé állítani egy szülők által kialakított helyzetben nagyon nagy hiba. Olyan ez, mint amikor egy óriási, telepakolt bevásárlótáskát nyomunk az éppen járni tudó kisgyerek kezébe. Kezd vele ugyan majd valamit, de megoldani ezt a feladatot nem képes. Nem cipelheti ezt a terhet, mert nem képes rá, éretlen még erre a feladatra.
A történetem főhősét döntési helyzetbe kényszerítették. Feladatot kapott, meg is küzdött vele valahogy. Átvállalta a felnőttektől az egyik legnagyobb feladatot, és ezzel átvállalta a felelősséget, mert nem volt más választása. A döntéssel elveszett a lehetőség a megharagudásra. Csak önmagára haragudhatott, a későbbi következményekért ő maga felelt. Legalábbis még vagy tíz évig így gondolta...
Bármilyen nehéz kimondani, hogy válás esetén ki az, aki megy és ki az, aki marad, bármilyen nehéz a gyerek szemébe nézni és - korának megfelelően - a valóságot felvázolni, bármilyen nehéz és kínos vállalni, hogy a gyermek megharagszik a szülőre, dühös lesz és ennek válogatott formában hangot is ad, ha valóban az ő érdekét nézi a szülő, akkor bátran és a legnagyobb őszinteséggel kell vállalnia a döntés meghozatalát és kimondását.
A felnőtt döntése, a felnőtt felelőssége. Ára van annak, ha a felnőtt döntés felelősségének terhét a gyermeknek kell cipelnie.
Kedves Olvasó!
Ha felnőttként küzdesz a fentiekhez hasonló nagy feladattal, ha érzed, hogy nem találod az utat a döntés megfelelő közléséhez, kérj segítséget!
